(1) Milyen könyvet olvastál legutóbb, hogy tetszett?

A magyar és angol nyelvű irodalom- és kultúratudományos szakszövegeket nem számítva, éppen Carlo Rovelli A valóság nem olyan, amilyennek látjuk című könyvét olvasom, amely alcíme szerint A dolgok elemi szerkezetéről szól. A szerző azt ígéri, hogy egyesíti a kvantumfizikát és a relativitáselméletet, és kidolgozza a kvantumgravitáció érvényes modelljét. Még nem jutottam a végére, de bevallom, előrelapoztam. Kiderült, hogy Rovelli szerint a megoldás az információ, s hogy a fizika világa nem is áll annyira távol a kultúráétól; az eszmetörténeti, bölcsészeti értelemben vett kultúráétól sem. Ez a könyv van olyan izgalmas, mint egy jó regény, noha elmondhatom, hogy egyébként is sok jó regényt olvastam mostanában. Kafkától A kastélyt és Kaffkától a Színek és éveket; Nabokovtól a Szólj, emlékezet és Máraitól az Egy polgár vallomásai című önéletírásokat; Hajnóczytól pedig A halál kilovagolt Perzsiábólt, no meg a „Márai-novellákat”. Ezek mindegyike újraolvasás. Az egyetemi tanítás szépséges kényszere, hogy a folyamatos újraolvasás állapotában tartja a könyveket és az oktatót. Van olyan novella, amit százszor is elolvastam, és még mindig tetszik. A remekmű valószínűleg legfontosabb ismérve, hogy századszor is lenyűgöz, mert folyton új dolgokat találsz benne. Kosztolányi A kulcs és a Fürdés, vagy Móricz Barbárok című novellái feltétlenül ilyenek. És Ady Endre, Babits Mihály, József Attila versei.

Az újraolvasás egy másik módozata a felfedezés: valamit régen nem igazán szerettél, talán félbehagytad, de most váratlanul megdöbbent a mű nagyszerűsége. Így jártam pár éve Flaubert-től Az érzelmek iskolájával, és most legújabban Stendhal regényével, A pármai kolostorral, amely formátlansága ellenére, sőt azzal együtt lenyűgöző olvasmány. Babits jegyzi meg sokszor félreértelmezett, kettős Esti Kornél-kritikájában, hogy „a nagyokban a hibák is a remeklés eszközei és feltételei”. Erről, korántsem véletlenül, a nemrég elhunyt Najmányi László művei jutnak eszembe. Friss olvasmányélményem a theremin nevű korai elektronikus hangszerről írt könyve, ha már mindenképpen könyvet kell mondanom; de ha honlapot is lehet, akkor inkább Najmányi honlapját mondom, ezt a lenyűgözően áttekinthetetlen, burjánzó rizómadzsungelt. És akkor rá is dupláznék, Pauer Gyula honlapjával, illetve a róla szóló, Szőke Annamária szerkesztette könyvvel, amelyek szintén friss vagy felfrissített élményeim. Najmányi és Pauer is képzőművészek voltak, de művészetük lényegileg igen közel áll az irodalomhoz; sok hibával, de zseniálisan.

S ha már az összművészetnél tartunk, nem hagyhatom említés nélkül Simon Stålenhag The Electric State című könyvét, amely elsősorban művészeti album, másodsorban olyasvalami, amit jobb híján novellafűzérnek lehetne nevezni, azaz lazán összefüggő narratív egységek szekvenciája. Miközben sci-firől, azaz hivatalosan a populáris regiszterről beszélünk – de éppen az ilyen remek könyvek kérdőjelezik meg teljesítményükkel a merev kanonikus határvonalakat. Ahogyan egyébként, bár egészen másfelől indulva, Najmányi és Pauer munkái is. S hogy egy szellemi határátlépésekben még inkább bővelkedő művel zárjam válaszomat, Jacques Roubaud A nagy londoni tűzvész című könyvét említem végezetül, Szigeti Csaba fordításában. A matematikus–nyelvész–irodalmár egy meg nem írt könyv történetét írja meg ebben az egyszerre letehetetlen és lehetetlen remekműben, mely utalásaival és hurkaival folyton visszavezeti az olvasást a korábbi fázisokhoz (s előre a későbbiekhez), és úgy ad számot az időről, hogy az alapstruktúrákra rákérdezve kísérletezik az emlékezet és az írás viszonyával.

(2) Melyiket tartod az idei év legjobb magyar és világirodalmi kötetmegjelenésének?

Világirodalomból Frank O’Hara és John Ashbery verseinek örültem a leginkább. Nemcsak mert – ahogyan mondani szokás – újabb nagy adósságait törlesztette ezzel a magyar könyvkiadás, de azért is, mert a két, szorosan összetartozó könyv a friss szellemű fordítások révén intenzíven kapcsolódik bele a világirodalomra egyre evidensebben figyelő magyar nyelvi-irodalmi gyakorlatba és tudatba. Az O’Hara-kötet, a Töprengések vészhelyzetben Gerevich András és Krusovszky Dénes; az Ashbery-kötet, az Önarckép konvex tükörben pedig szintén Krusovszky, valamint Lanczkor Gábor és Mohácsi Balázs munkáját dicséri.

Magyar irodalomból is a verseket említeném elsőként: Bartók Imre Majmom, Vergilius, Bozsik Péter Behódolt tartomány, Krusovszky Dénes Áttetsző viszonyok, Meliorisz Béla Vagyunk örökké és Terék Anna Háttal a napnak című köteteit – de, mert virágzik a magyar líra, még hosszan folytathatnám a felsorolást. A poétikai repertoár rendkívül változatos. Bartók könyve az irodalmi modernség egyik ikonikus darabjára, Hermann Broch Vergilius halála című regényére játszik rá tematikus, stiláris és figuratív tekintetben is. Felidézi, kiforgatja és meghaladja, de egyben aktualizálja is a már eleve igen bonyolult szerkezetű szöveget, szólamszerkezetét és összetett időiségét még tovább variálva, a jelenhez is kapcsolva. Bozsik kötete is radikálisan helyezi magát világirodalmi kontextusba, de egészen másként: a könyv egy része, sőt nagyobb része műfordításokat ad közre. Aleksandar Tišma, Miodrag Pavlović, Stevan Tontić és Josip Osti szövegei intenzív kapcsolatba lépnek Bozsik saját műveivel. Az ex-jugoszláv társadalmi és kulturális vonatkozások kirajzolta összefüggésrendszer középpontjában a történelem megértésének problémája áll, ez a korántsem teoretikus, hanem nagyon is húsba vágó probléma. Bozsik épp olyan mesterien játssza ki a posztavantgárd kártyáit, mint amilyen mellbevágóan tolmácsolja a szarajevói rettenet tanúságtételeit. A szintén a Vajdaságban született, de egy generációval fiatalabb Terék Anna traumaköltészete talán még megdöbbentőbb. A személyes és a szerepköltészet egyre elválaszthatatlanabb intenzív, megrázó, de kifinomultan megkomponált szólamkísérleteiben. E két könyv vizuális kivitelezése is pompás; Bozsik kötetét Munjin Andrea, Terékét Antal László illusztrációi gazdagítják.

Nem akarok visszaélni az olvasó türelmével, így csupán megemlítem, hogy Meliorisz Béla tizenöt év remek verseit adja közre régen várt kötetében, Krusovszky Dénes pedig izgalmas módon gondolja újra ars poeticáját. Mindkét műben a tárgyiasság és személyesség viszonyának változatos újraértelmezései teszik emlékezetessé az olvasási élményt. S ha már a poétikai örömöknél tartunk, a prózából Szilasi László és Berta Ádám regényei jutnak elsőként eszembe, mert a Kései házasság és A kígyó feje egyaránt kiváló – bár egymástól igencsak különböző – példáit nyújtják annak, hogyan is navigálhatja ki magát elbeszélő irodalmunk a célzatos valóságutánzás dekádjának csalóka ingoványából.

(3) Melyeket tartod az év legfontosabb publikációinak a Jelenkor folyóiratból és/vagy a Jelenkor Online-ról?

Olyan sok jelentős szöveg látott napvilágot a Jelenkorban, hogy csak néhányat tudok megemlíteni. A januári lapszámból Szálinger Balázs Alduna című „lírai naplója”, a februáriból Nagy Imrének a háború előtti pécsi bölcsészkar irodalmi életéről szóló tanulmánya, a márciusiból Babarczy Eszter Kaparás című novellája ragadta meg különösen a figyelmemet. A tematikus összeállítások is emlékezetesek: az Ady-, az Esterházy- és a decemberi Bertók-szekció, vagy a júniusi, színházas szám Mészöly-blokkja. A lírából Fekete Richárd Mese című versét, Keresztesi József Bertók-hommage-át decemberből, valamint májusból Takács Zsuzsa és Fenyvesi Ottó verseit emelem ki – de csak a helyhiány okán nem folytatom.

Külön méltatnám Tolnai Ottó írásait: prózáját nyárról, és különösen a verseit, Fenyvesi Ottó fordításában (november). Igen, fordításban, hiszen ezeket a költeményeket Tolnai szerbül írta – pontosabban egy olyan, különleges nyelven, ami a saját, különbejáratú szerb idiolektusa. Fenyvesi tolmácsolásában ez az otthonos idegenség tökéletesen átjön, áthallatszik. Ez a szöveg a szerző hozzáfűzött jegyzetével együtt válik különleges világirodalmi olvasmánnyá – mely nemcsak jól illeszkedik a Jelenkor közép-európai (s dél-közép-európai) viszonylatokra különlegesen figyelő hagyományaihoz, de vándorló tekintetével s lobogó szellemével, a lap újabb-frissebb, kortárs világirodalmi kitekintés-próbáihoz is.

Örülök, hogy a papír alapú és az online Jelenkor is oly sok figyelemre méltó kritikai olvasmányt nyújtott az irodalomtól a képzőművészetig. Hogy milyen keserű kenyér a kritikusé, az is mutatja, hogy csak ily rövid s általános bekezdést juttatok ennek a virágzó műfajnak. Egyetlen szöveget mégis kiemelek: örömmel olvastam Fenyő Dánielnek a Fél korsó hiány című antológia negyven éves jubileumára írt, újraolvasó kritikáját.

(4) A koronavírus-járvány 2020-ban fenekestül felforgatta az életünket, beleértve a kulturális életet is. Mihez volt a legnehezebb alkalmazkodni, mi hiányzott a legjobban, és mi az, amit esetleg megváltoztatott benned ez az időszak?

A sokk ellenére eleinte lelkesedtem a felpezsdülő szellemi reakciókon. A közösségi médiában a ragálynál is gyorsabban terjedtek a vírusreflexiók. Emlékezetes a New York Times márciusi fotósorozata a világ nagyvárosainak üres térségeiről. Párizs, Milánó, London néptelen utcái és terei, moszkvai színház közönség nélkül, müncheni metró utasok nélkül, São Pauló-i nyüzsgés az ürességen túli, privát terekben; zárt ajtók mögött, de kivilágított, nyitott ablakokban. A kifordult világban az agóra elhagyatottá, az elsődleges nyilvános tér, az utca láthatatlanná vált. Valakinek meg kellett mutatnia az elzárt nyitottságot, és ebben jeleskedtek a művészek és a riporterek. Magyarországon is készültek remek képek. Keresztes Zoltán az üres budapesti hidakról készített egyszerre felemelő és sokkoló, monokróm fotográfiákat. De minden városból láttunk így vagy úgy, riportszerűen vagy családiasan fotózott, megdöbbentően néptelen térségeket a Facebookon. Az üres terek látványa sokkoló volt, de a képek sokat segítettek a feldolgozásban.

Összességében azonban úgy tűnik, a járvány okozta sokk feldolgozása inkább pszichológiai, mint művészeti tekintetben bizonyult sikeresnek. Ez még változhat, bár többet vártam volna. Sosem volt nagyobb szükség az irodalmi reflexióra. Elkeserít a közösségi média és a sajtó közhelyáradata, a napról napra radikalizálódó és egyszerűsödő, érzelemvezérelt és manipulált reflex-kommunikáció. Bármelyik „oldalt” nézzük, sajnos ugyanazokkal a reflexekkel találkozunk, legfeljebb más kódszavakhoz indexálva. Az egyszerűsödő üzenetek világában elvész az összetett jeleken alapuló artikuláció, a gondolkodó és beleérző megértés lehetősége. A járvány így-úgy olykor mégis kizökkentette a figyelemzavaros társadalmat, azaz többé-kevésbé valamennyiünket a közhelyek ijesztő valóságából. A koronavírus társadalmi és személyes reflexiói az elzártság ellenére ilyenkor mégis igazi üzenetté tudtak válni.

Rengeteget fejlődött az online kultúra, ez sok plusz lehetőséggel és könnyebbséggel is járt. Ám a személyes jelenlét hiányát lehetetlen megszokni. A járvány során megtanultam becsülni a valódi kapcsolatokat.

(5) Ha visszagondolsz az elmúlt évre, mire emlékszel a legszívesebben?

Arra, hogy Bereményi Géza, Csaplár Vilmos, Kukorelly Endre és Tóth Krisztina lettek a Digitális Irodalmi Akadémia új tagjai, és végre rövidesen az ő műveiket is olvashatjuk online, a posztumusz taggá választott írók és irodalmárok szövegeivel egyetemben.

(Fotó: Mánfai György)