(1) Milyen könyvet olvastál legutóbb, hogy tetszett?

Mérő László legutóbbi könyvét olvasom épp, Az ész segédigéit. Nagyon szeretem Mérő könyveit. Az ELTE pszichológia karán több tantárgyat is tanított nekünk, a BA-szakdolgozatomat is nála írtam. Rendkívül inspiráló ember, a gondolkodása, mindaz, amit és ahogyan tanít, ír, magyaráz. Ha nem tanított volna, nem olvastam volna tőle semmit, másképp írnék, másképp gondolkodnék: sokkal szegényesebben, egyszerűbben és unalmasabban.

Az ész segédigéi nagy könyv, egyszerre szerteágazó és összetartó. Mérő könyvei mindig a világot magyarázzák, az embert magyarázzák. Ajánlom mindenkinek.

(2) Melyiket tartod az idei év legjobb magyar és világirodalmi kötetmegjelenésének?

Krusovszky Dénes új kötetét, az Áttetsző viszonyokat nagyon szerettem olvasni. Ezek a versek valahogy mások, mint amiket eddig olvastam Krusovszkytól. Jobban belenyúltak a szívembe, mint az eddigiek. Itt áll a polcomon Tompa Andreától a Haza. Még nem került sorra, de már nagyon-nagyon várom, hogy olvashassam.

A világirodalmi megjelenések közül a leginkább Ljudmila Ulickaja új novelláinak örültem, a kötet A lélek testéről címet viseli. Azt hiszem, Ulickaját szeretem a legjobban az orosz írók közül, beszippant, kilök a jelenből, kilök a szorongásból, és bármilyen nehéz témába is vezet, biztonságban érzem magam vele.

(3) Melyeket tartod az év legfontosabb publikációinak a Jelenkor folyóiratból és/vagy a Jelenkor Online-ról?

A folyóiratból Radnóti Zsuzsa tanulmányát, Az elszalasztott lehetőségeket, amely a drámaíró Mészöly Miklósról szól (június). Az online megjelenések közül pedig Uri Asaf tárcáját (Kártyalapok járvány idején), mert nagyon megszorította a szívemet, főleg a következő mondata: „Enyém az élettel vásárolt, örökké tartó élettelenség, a semmi.”

(4) A koronavírus-járvány 2020-ban fenekestül felforgatta az életünket, beleértve a kulturális életet is. Mihez volt a legnehezebb alkalmazkodni, mi hiányzott a legjobban, és mi az, amit esetleg megváltoztatott benned ez az időszak?

A legnehezebb összeegyeztetni volt mindent. Online kellett dolgoznom, miközben a nővérem gyerekeire vigyáztam, hiszen ő és a férje nem tudtak home office-ban dolgozni. Néha egyszerre kellett a nagyobbik gyerek Zoom-kapcsolatát helyrehozni, közben telefonálni az egyik kliens szüleivel, a kisebbik gyerek épp éhes volt, és még egy kolléganőm is információkat irkált egy közös adminisztratív feladattal kapcsolatban. Napközben egyedülálló, kétgyerekes anyának éreztem magam, esténként munkanélkülinek. Nagyon nehéz gyerekekkel online foglalkozásokat tartani, hiányzik a jelenlét, nem lehet tudni, hogy a nagymama vagy a tesó ott ül-e a háttérben, amíg Skype-on próbálunk ülést tartani. Hiperaktív gyerekeket rábírni, hogy együtt játsszunk online – de nem Fortnite-ot – nagyjából lehetetlen.

Amikor a karantén elkezdődött, olyan háborús emlékeim törtek elő, amikről azt gondoltam, már helyükre kerültek. Így párhuzamosan volt bennem az emlékekből fakadó és a jelen helyzetből fakadó szorongás. A legjobban a munkám hiányzott, hogy teljes értékű embernek érezzem magam, aki hasznos, dolgozik, minden nap tesz valamit valakiért.

Ami megváltozott és ami jó is, hogy nagyon sok időt töltök a nővéremmel és a családjával. A karantén előtt sokkal ritkábban találkoztunk, mindketten elfoglaltak voltunk, valahogy kiszorult a kapcsolatunk a hétköznapokból. A karantén kezdete óta viszont nagyon sokat beszélgetünk és nevetünk, ami rendkívül sokat jelent.

(5) Ha visszagondolsz az elmúlt évre, mire emlékszel a legszívesebben?

Arra a hajnalra, amikor mentem a nővérem kislányaira vigyázni a karantén alatt és a kisebbik, Rita, fél 6-kor már a nyitott ablakban várt és kiabált ki az utcára: „Szia, Anna!” Dühös voltam kicsit, mert ha fél 6-kor már ébren van, én sem fogok tudni mellette még fél órát szundítani, de meg is örültem nagyon, mert jó érzés volt, hogy várt és ennyire örült annak, hogy mindjárt találkozunk.

Fotó: litera.hu