(1) Milyen könyvet olvastál legutóbb, hogy tetszett?

Általában négy-nyolc könyvet olvasok egyszerre, így viszonylag lassan haladok velük, ráadásul több olyan is van köztük, amelyekbe csak bele-belemerülök, olvasgatom, újraolvasgatom őket. Ilyen például Papp Tibor Vendégszövegek (n) című vaskos gyűjteményes kötete, amelynek térképversei nagyon lekötnek mostanában. Ezek a darabok egyfelől a nyelv és a vizualitás érdekes találkozáspontjai, számomra azonban sokkal izgalmasabb, hogy a kilencvenes évek második felében egy neoavantgárd szerző perspektívájából milyen alternatív avantgárd kánon rajzolódik benne: Kassák Lajos, Ujvári Erzsi, Reiter Róbert, Weöres Sándor, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes és James Joyce, egy csavarral pedig még Arany János is a társaságba keveredik. Nemrég újraolvastam Thomas Pynchon Beépített hiba című regényét, amelynek nyári, tengerparti világa menedék lehet ezekben a decemberi napokban, emellett pedig Mészölyt olvasok mostanában, titkon Szolláth Dávid monográfiájának olvasására készülök velük.

(2) Melyiket tartod az idei év legjobb magyar és világirodalmi kötetmegjelenésének?

Ebben az évben (is) főként versesköteteket olvastam, így közöttük tudok leginkább mérlegelni. Két magyar nyelvűt emelnék ki, Terék Anna Háttal a napnak és Székely Örs ostinato című köteteit. A Háttal a napnak figyelemre méltó darab, a versek tárgyának súlya olykor ugyan gyomorszájon vágja az olvasót, de nem sulykol erőszakosan. Megtalálható benne a – leginkább talán a vajdasági magyar – neoavantgárdra jellemző anekdotaszerű beszéd, ugyanakkor a látszólagos széttartás ellenére alaposan szerkesztett, sokszorosan rétegzett szövegekről van szó. Az ostinato már megjelenése óta foglalkoztat. Kivételes kötet. Mint egy kaleidoszkóp, ahogy forgatom, más-más alakban látom újra a benne lévő verseket. A szerző nagyon sokféle hagyományból építkezik, a versek formanyelvileg is változatosak, távolabbról tekintve a kötetre mégis egységes, látványos minta rajzolódik ki, humorral és komoly tétekkel. Számomra az ostinato nemcsak ennek, hanem visszamenőleg az utóbbi jó pár évnek a legizgalmasabb kötete.

Világirodalmi tekintetben jó látni, hogy a megelőző évekhez képest mennyivel több fordítás jelent meg. A megszokott nevek mellett (mint Atwood, Ferrante, Knausgård vagy Ulickaja) általam már nagyon várt, egészen idáig pedig nagyon hiányolt, gyakorlott, a Versum műhelyéhez köthető költő-fordítók által magyarra ültetett verseskötetek jelentek meg Közöttük is leginkább Frank O’Hara, John Ashbery és Tor Ulven kötetei érdekeltek. Utóbbit, a norvég szerző Türelem című kötetét (ford. Vajna Ádám) emelném ki. No nem azért, mert találkozik az ízlésemmel. Éppen ellenkezőleg, a versek idegensége ragadott meg, zavart okoztak, és emiatt a zavar miatt ugrok nekik újra és újra. „Hagyd, hogy szeresselek, Tor Ulven!” – de nem hagyja. Nem tudom, hogy ezekben a versekben ki beszél, honnan és mit. Kizökkent, de ha nem így lenne, minek is beszélnék róla.

(3) Melyeket tartod az év legfontosabb publikációinak a Jelenkor folyóiratból és/vagy a Jelenkor Online-ról?

Nem egyszerű erre válaszolni, mert minden számból lenne két-három szöveg, amit itt biztosan meg kéne említenem. Köztük van például a februári lapszám szépirodalmi blokkjának egésze, különös figyelemmel Schein Gábor és Krusovszky Dénes verseire, valamint Kiss Tibor Noé lüktető szövegére. A kiváló szerzők kiváló szövegei közül Joy Harjo versei (ford. Gyukics Gábor) maradtak a legemlékezetesebbek – ahogyan a modern nyelven keresztül valamiféle archaikus természetközeliség szűrődik át, nagyon sajátságos versvilág jön létre. Emellett tanulságos volt az áprilisi számból Terézia Mora hibrid írása (műfordítói jegyzet?, műhelynapló?, esszé?) Esterházy fordíthatóságáról, amelyen keresztül még inkább kirajzolódik Esterházy nyelvi tudatossága, de említhetném még a nyári duplaszámból a Csordás Gáborral készített interjút is.

(4) A koronavírus-járvány 2020-ban fenekestül felforgatta az életünket, beleértve a kulturális életet is. Mihez volt a legnehezebb alkalmazkodni, mi hiányzott a legjobban, és mi az, amit esetleg megváltoztatott benned ez az időszak?

Először azt gondoltam, hogy mivel a hetem legtöbb napját úgyis otthon vagy könyvtárban töltöm, túl sok mindenhez nem kell majd alkalmazkodnom. Idővel aztán kiderült, hogy mégis vannak társaságok és események, ahova járok; pontosabban a járványhelyzet miatt: jártam. Maradtak hát a különböző online termek, amik minden beléjük vetett bizalmam ellenére sem tudják helyettesíteni a tényleges jelenlétet. Üdvözlendőnek tartottam, hogy online elérhetőkké váltak olyan beszélgetések, kötetbemutatók, amiken normális esetben nem tudnék részt venni. Mégis mintha semminek sem lenne tétje, ezen pedig nem segít, hogy minden héten kiderül, a közéletben van még lejjebb. Bekapcsolom a laptopot, hallgatok egy konferencia-előadást, közben megreggelizem, aztán ha én adok elő, a webkamerám perspektívájából kitolom a müzlistálat és a kávéspoharat, hozzá a többihez, amik már napok óta száradnak egymásra. Nagyon nehéz komolyan venni a dolgokat. A ház előtt kutyát sétáltatnak, a többi kutya ugat, a figyelem meg szétaprózódik.

(5) Ha visszagondolsz az elmúlt évre, mire emlékszel a legszívesebben?

Talán a járványhelyzet okozza, de ha kedves emlékeket keresek a 2020-as évből, valahogy mindig 2019-es események ugranak be. Nehéz hát válaszolni, és nem a bőség miatt. Két dolgot emelnék ki. Az egyik egy tavaszi szemeszterben, Milbacher Róbert által tartott kritikaírás-kurzus; nagyon felszabadítónak éreztem a különböző szövegekről való együtt gondolkodást, rengeteget tanultam belőle. A másik a szeptember végi Pécsi Ünnepi Könyvhét, amit a tavaszi és a késő őszi komolyabb korlátozások között tartottak meg. Jó idő volt és jó beszélgetések.