(1) Milyen könyvet olvastál legutóbb, hogy tetszett? 

Előkarácsonyi ajándékként megrendeltem, megvettem és elolvastam Garai Gábor (eredeti neve: virtsológi Rupprecht Gábor) Lebegő atlasz című drámáját. Hát ezt meg minek? A darab ősbemutatója 1973 októberében volt a Pécsi Nemzeti Színházban, Nógrádi Róbert rendezésében (aki ekkoriban a színház igazgatója volt). Én akkoriban másodikos középiskolás voltam; a darabot kötelező volt megnézni, és (mint ahogy az szokás volt) másnap kétórás dolgozatot írtunk róla. Félek, hogy tizenhat évesen semmit se értettem belőle. De mit kellene itt érteni? Először is: Garai ekkor az Írószövetség főtitkárhelyettese és az MSZMP KB titkára volt. De ezt nem tudtam, és ezekkel az információkkal amúgy sem tudtam volna sokat kezdeni. De miről szól a darab? A cselekmény egyszerű és mégis túlbonyolított, drámatechnikailag is kimondottan gyenge alkotás. Mindenesetre 1945 decemberében vagyunk, egy nyugat-dunántúli faluban. A szereplők három dolgot csinálnak: beszélnek, esznek (néha isznak is) és ünnepelnek. Beszélnek: a volt arisztokrácia tagjai helyesen és emelkedetten (hacsak nem a Sorbonne-on végzett valaki közülük); a parasztok nyersen, szókimondóan és igénytelenül. Esznek: tyúkpörköltet, mindenféle kolbászokat (csak szójakolbász ne legyen), puliszkát és mákos gubát. Az ételeken érződik, hogy ínséges korban vagyunk, amely mindenkit egyformán sújt. Ünnepelnek: találkozást, kisebb üzleti sikereket, de leginkább a karácsonyt. (Össze kellene számolni, hányszor kívánnak egymásnak „boldog karácsonyt”.) És mint ahogy a nagy könyvben meg van írva: a rejtett konfliktusok ilyenkor eszkalálódnak, kirobban az erőszak. A darab elsősorban azért rossz, mert nem arról szól, amiről szól. Arról szól ugyanis, hogy az egykori magyar arisztokrácia hogy találhatja meg a helyét a szocializmus világában. Most ennek az előtörténeténél tartunk: a darab azt sugallja, hogy az 1945 és 1948 közötti többpárti demokráciában az arisztokrácia problémái még nem oldódtak meg. Ezek a problémák: az életforma kiüresedése, az értékvesztés, a műveltségi szint esése és a generációs konfliktus. De most kezdődik valami, valami nagy ünnep: „a föld végre összebékül a föld népével”. Tudjuk: ez sem sikerült.
 

(2) Melyiket tartod az idei év legjobb magyar és világirodalmi kötetmegjelenésének?

A legérdekesebb magyar kötetnek Térey János Boldogh-ház, Kétmalom utca című könyvét jelölném. Nem tudom eldönteni, hogy zseniális alkotás vagy félkész mű. Az utószó írója (Nagy Boglárka) azt sugallja, hogy a mű kész és befejezett. Ebben az esetben nagy erénye lenne, amit Angyalosi Gergely a decemberi Jelenkorban így írt le: „Egyértelműnek tűnik, hogy [Térey] nem akart »önéletrajzi regényt« írni.” Én nagyon várnék egy olyan műre, amely a kordivattal szembeszállva nem enged az önéletrajz kísértésének. De ugyanakkor Angyalosi azt is leírja, hogy ez a mű még több regény lehetőségét őrzi magában. Vagyis nincs kész.

Ha a világirodalmi kötetmegjelenés egy lefordított művet jelent, akkor én Judith Schalansky Verzeichnis einiger Verluste (Különféle veszteségek jegyzéke) című könyvét ajánlanám, amely október elején jelent meg, a Goethe Intézet támogatásával és Nádori Lídia kiváló fordításában. Erről írtam a Jelenkor novemberi számában.

A nekem legkedvesebb német nyelvű regény pedig Zsuzsa Bánk Sterben im Sommer (Meghalni nyáron) című hatalmas aparegénye. (Éppen most olvasom.) Az apa az utolsó nyarát még a Balatonnál tölti. Egy pár éve jelent meg Ralf Rothmann Im Frühling sterben (Tavasszal meghalni) című regénye, amelynek szintén van magyar kötődése (a részleteket most mellőzzük). Ezt a címet veszi át és variálja Zsuzsa Bánk. Frank Riedel a regényről szóló egyik legelső recenzióban ezt írta: „A leírásai szemléletesek és nyomon követhetők; és igen, kegyeletteljesek is. Az atmoszféra szomorúságát és az első apa nélküli év jelentését jól alátámasztják és hangsúlyozzák a stiláris eszközök: az ismétlések és azok variáció.”
 

(3) Melyeket tartod az év legfontosabb publikációinak a Jelenkor folyóiratból és/vagy a Jelenkor Online-ról?

A Jelenkor szempontjából az év legjelentősebb, szomorú eseménye Bertók László halála volt, szeptember 14-én. Utolsó verseskötete pár héttel a halála után jelent meg Együtt forog (Firkák a szalmaszálra 2) címmel. Számomra a Jelenkor legemlékezetesebb publikációi a decemberben megjelent nyolcvanötödik születésnapi összeállítás darabjai. Valószínűleg a lap kért Bertóktól verseket a születésnapra. El is készült néhány firka, amelyek közül a legelső: „Nyolcvanöt? Mi történt? Megszaladt? Megakadt? / Megy, megy, de a szekér húzza a szamarat?” Az életről van szó, annak folyásáról, múlt időben, de gondolhatunk rá jövő időben is: megszalad, megakad, vagy ez már meg is történt? És lehet, hogy már nem is magától megy, hogy ebben a sodródásban már valami föl is borult? Megszakad a kép, és utána jön Parti Nagy Lajos Firkákra firka című verse: „a hüvelykujjam holdjai / fölött a koporsóra látok / kapaszkodom az ingatag papírba / hogy végig tudjam mondani”. Mert mi is történt? Egy idő után a szekér már nem húzta a szamarat. És ezzel együtt mi lesz velünk, az itt maradottakkal? Marad az emlékezés, az emlékezés feladata. Lásd ehhez Csordás Gábor szép versét: „Laci ülünk a sámlin élve vagy holtan”. Ülünk együtt, üljünk együtt, és pótoljuk a beszélgetéseket. Ha még egy darabig a szamár húzza a szekeret.
 

(4) A koronavírus-járvány 2020-ban fenekestül felforgatta az életünket, beleértve a kulturális életet is. Mihez volt a legnehezebb alkalmazkodni, mi hiányzott a legjobban, és mi az, amit esetleg megváltoztatott benned ez az időszak?

A Die Zeit december 7-i számának címlaptémája ez volt: „Micsoda év!”. Mit lehet erről mondani? Tavasszal a barátaimnak fordítottam egy összeállítást, amelyből most Peter Sloterdijk cikkét szeretném idézni: „A normalitás ebben a pillanatban szinte utópikusnak tűnik, és a tavaszi Nap ritkán hat utópikusnak. De mégis megfigyelhetünk egy nagy szolidaritási hangulatot is […].” Ezt errefelé talán kevésbé éreztük: kinek mi jutott. Az ősszel pedig egy összeállítást fordítottam a vírus és az intézkedések okozta lelki megterhelésekről. „Március közepén a szorongások és a gondok ugrásszerűen növekedtek, de már három hét után ezek lényegesen csillapodtak. Az emberek ekkorra nyilvánvalóan hozzászoktak az új helyzethez. A nyáron aztán tovább tartott a fellélegzés. És ma? Egy új csúcs után november elején […] a gondok [újra] enyhén csökkentek; úgy tűnik, hogy a legújabb kontaktus-korlátozás kezdete óta megint eljött a megszokás ideje.”

Hiányoztak a normális mindennapok, a találkozások, a rendezvények, a programok, különösen a koncertek. De eközben a válság valószínűleg általában is megnövelte a szociális szenzibilitásunkat.
 

(5) Ha visszagondolsz az elmúlt évre, mire emlékszel a legszívesebben?

A covid-19 általában az emlékezőképesség rongálásának irányába hatott. Ha minden nap egyforma, akkor nincs mire emlékezni, nincs mit kiemelni. Az idei évből emlékezésre méltó csakis a nyári föllélegzés lehet. Egy provizórikus normalitás. Nekem Frankfurt, és a sok-sok múzeumlátogatás.