(1) Milyen könyvet olvastál legutóbb, hogy tetszett? 

Legutóbb két könyvet olvastam párhuzamosan: Jenei László Bódultak című új regényét és Tomáš Kulka Giccs és művészet című könyvét (Pálfalusi Zsolt fordításában). Az utóbbi eléggé aktuálisnak tűnik, és jót tesz neki a szerző konzervatív látásmódja – álljon itt két mondat a rövidke könyv zárszavából: „Hermann Broch óvott a giccs veszélyétől, mint amely kívülről támad a művészetre. De nem az a veszély fenyeget ma inkább, hogy a giccs beszivárog a művészet világába, és belülről marja szét?” A dolog szexepilje az (hadd ne fejtegessem, miért), hogy a giccsről szóló könyvet történetesen a Magyar Művészeti Akadémia adta ki. És noha a giccs leglátványosabban a vizuális művészetek körében mutatkozik, azért bőven akadhatunk példákra az irodalomban is (hadd ne soroljam). De ha valaki biztosan giccsmentes övezetet keres a kortárs magyar prózában, akkor olvasson Jeneit. A néhány éve megjelent Díszössztűznél jobb elbeszéléskötettel nemigen találkoztam az utóbbi időkben (legfeljebb még kettőt vagy hármat tudnék mellé állítani). Új regényében pedig, hasonlóan a 2012-ben megjelent Blueboxhoz, mértéktartó eleganciával közlekedik az 1936-ban Lyonban, Innsbruckban, Berchtesgadenben és Salzburgban játszódó történet szereplőinek a tudatai, tudatmozgásai között. Többet, tekintettel a leendő olvasókra, nem is mondanék a regényről, az 1936-os dátumból úgyis sok minden sejthető.
 

(2) Melyiket tartod az idei év legjobb magyar és világirodalmi kötetmegjelenésének?

Bereményi Géza Magyar Copperfieldjét választanám. Túl azon, hogy egyáltalán nem okozott csalódást, sőt éppenséggel a csalódás ellenkezőjét okozta A svéd király és a Legendárium egykori szerzőjének nagy reményekkel és félelmekkel várt önéletrajzi regénye, a jellegzetes korszak- és embertapasztalatokkal rendelkező Bereményi azt is bebizonyította, hogy aminek nagyepikai formában meg kell születnie, az előbb vagy utóbb meg is születik. (Ez ugyanis nem mindenkinek sikerült az ő nemzedékéből.) A világirodalmi könyvek közül meg nem tudom nem kiemelni A Nibelung-éneket, amellyel az epikusként is jelentős Márton László tovább fokozta a fokozhatatlant, vagyis folytatta azt a sort, amelyet Luther Asztali beszélgetéseivel kezdett még a nyolcvanas évek elején, és amelynek eggyel korábbi darabja volt a bőséggel jegyzetelt Walter von der Vogelweide-összkiadás. A nyelvileg és formailag gördülékeny alapszöveg mellé most is megkapjuk a szükséges magyarázatokat. És ahogyan a Hrapka Tibor által tervezett Kalligram-könyvek esetében nem meglepő, maga a könyvtárgy, a Márton által magyarított Nibelung-eposz anyagi hordozója is jelentősen hozzájárul az olvasó örömeihez. Ahogyan a fordító szépírói pályájának kezdetén forgalomban levő államszocialista tévéreklámban hallhattuk: „Tartalomhoz a forma: Amfora!”
 

(3) Melyeket tartod az év legfontosabb publikációinak a Jelenkor folyóiratból és/vagy a Jelenkor Online-ról?

Terék Anna Szaturnusz című versét emelném ki a folyóirat júliusi–augusztusi összevont számából. És nem is azért, mert kiemelkedően fontosnak tartom a tárgyát, a nyolcvanéves Tolnai Ottó költészetét és jelenségét, hanem mert nagyon ritkán olvasok ilyen kiváló alkalmi költeményt, köszöntőverset. A Tolnai-világ, a maga teljességében, hétköznapi kozmikusságában – a másik oldalról, a teljességgel elbűvölt olvasóéról, a jóval fiatalabb költőtárséról, arról az oldalról tehát, ahonnan még az is mondható, versszakonként legalább egyszer, hogy „Ottó bácsi”. A Jelenkor Online felületéről meg Weiss János könyvismertetéseit mondanám. Nagy dolog, ha egy filozófus-filozófiatörténész rendszeresen szakít időt arra, hogy informatív kritikákat írjon a maga szempontjából (is) fontosnak vagy érdekesnek tűnő szépirodalmi alkotásokról. Hogy felhívja a figyelmet frissen megjelent német nyelvű művekre, legutóbb a büntetőjogi ügyvédből sikerkönyvszerzővé vált Ferdinand von Schirach Gott című drámájára, amely a szabadon választott halál kérdését helyezi egy etikai bizottság tárgyalásának közegébe.
 

(4) A koronavírus-járvány 2020-ban fenekestül felforgatta az életünket, beleértve a kulturális életet is. Mihez volt a legnehezebb alkalmazkodni, mi hiányzott a legjobban, és mi az, amit esetleg megváltoztatott benned ez az időszak?

Amit a legnehezebb volt megszoknom a pandémiás időszakból, és ebben, gondolom, nem vagyok egyedül: az online tanítás, egyáltalán a kapcsolattartás ilyen formája. Bár eddig sem voltam a változatos médiumokat működtető kapcsolattartás Rodolfója. De hát az ember alkalmazkodó állat. Alkalmazkodni persze a politikai vagy kultúrpolitikai viszonyokhoz a legnehezebb. Látni, ahogyan tombol és rombol a helyzetbe hozott középszer, és hízik az alszer. Noha ennek már nincs köze a kérdés szűkebb tárgyához. Mégis hozzájárul az időszak közérzetéhez. Elkeserítő volt például végigkövetni a Színház- és Filmművészeti Egyetem történetét, még ha voltak is benne felemelő pillanatok. Mint amikor egy klasszikus tragédia vagy színmű előadásának egyes helyzeteit élvezzük, miközben mindvégig tisztában vagyunk azzal, hogy mit nézünk, és hogy mi lesz a vége. Hogy a briliáns elméjű Hamlet úgyis meghal a végén. Hogy a kis Hedvig úgyis áldozata lesz a felnőttek konok játékának.
 

(5) Ha visszagondolsz az elmúlt évre, mire emlékszel a legszívesebben?

Az irodalmi élet köréből arra a március 11-i estre, amikor a Magvető Caféban felköszöntöttük a kilencvenéves Sándor Ivánt – összekötve új regénye (Amit a szél susog) bemutatójával. Ez volt az utolsó társasági rendezvény a másnap hatályba lépő járványügyi korlátozások előtt. Margócsy Istvánnal arról keseregtünk pohár borunk mellett, hogy akkor tehát nem találkozunk Kurtág György Beckett-operájának magyarországi bemutatóján. Még nem hordtunk maszkot, még kezet fogtunk egymással, sőt még ölelgettük is egymást. Noha tudtuk, nem kéne. Volt benne valamilyen euforikus véghangulat. Mindent beleadtunk. Az újabb kijárási korlátozás első napjának éjszakáján meg egy nagyon szeretetreméltó házaspárnál (többek között műtermi képnézegetéssel) eltöltött délután-este után autóztam haza a Balaton-felvidékről, csaknem teljesen üres országúton. Ez is emlékezetes volt. A kiürült ország.

(Fotó: Bazsányi Simon)