Többször is részesült rangos elismerésekben az utóbbi években: négy éve Tüke-díjat kapott, két éve Pécs város díszpolgára lett. Mit jelent az Ön számára a mostani kitüntetés, a Magyar Tudományos Akadémia által adományozott Eötvös József-koszorú?

A Tüke-díjat és a díszpolgári címet Pécs város polgáraitól, illetve elöljáróitól kaptam, bizonyára főként a város irodalmi műveltségével foglalkozó és kulturális emlékezetét szolgáló munkáimért. Ez azért is fontos számomra, mert én itt születtem, itt voltam diák (a Piusban, a Makárban, a Nagy Lajosban, majd az egyetem előtt a főiskolán), ifjú éveimben a Zipernowsky Technikumban tanítottam, azután a kezdetektől az újjászülető Bölcsészkarhoz kapcsolódik az életem. Itt a helyzetemből és életkoromból adódóan egy városi, egyetemi hagyományt képviselek. Ezt egy példával illusztrálom: egyetemi szobámban lévő ódon íróasztalom a jezsuitáktól származik, aztán Péczely László írta verstani elemzéseit ennél az asztalnál, később Bécsy Tamásé lett, én tőle örököltem. Az Eötvös József-koszorú viszont, amelyet november 3-án vehettem át az Akadémia dísztermében, s amelyet az indoklás szerint tudományos életművemért kaptam, a magyar irodalomtörténeti szakma nem várt elismerése munkámról. De talán a pécsi díjak hitelét is erősíti. Az irodalomtörténész magányos ember. Bezárkózik könyvei közé, olvas és ír. Napról napra így megy ez, ahogy Apáczai Csere János mondta: le kell ülni a munkapad mellé. Ezért az elismerés visszaigazolást jelent. De önvizsgálatra is késztet. És bátorítást a továbbiakra, a jövőre nézve, ha ez a jövő, mondjuk még néhány év, megadatik nekem. A laudációban leletmentő, tényfeltáró munkámat emelték ki. Bessenyei György, Csokonai, Katona József életművét kutattam. Vagyis megint a kulturális tradícióhoz jutottunk, ahhoz, amit nemzeti emlékezetnek nevezünk. Ennek szolgálata a feladatom. Az is fontos számomra, hogy ez a díj Eötvös Józsefről, a konzervatív értékeket őrző, patrióta szabadelvűség képviselőjéről, egyik vezéregyéniségéről van elnevezve. Kultuszminiszterként ő volt a magyarországi népoktatás megszervezője, a felsőoktatás erősítője, aki életét szolgálatnak tekintette: „csak az önösnek nincs vigasztalása a földön”, írta A Karthausi című regényének egyik utolsó lapján.
 

Az elmúlt időszakban (sok más egyéb tevékenység mellett) Katona József drámáinak kritikai kiadásán dolgozott: a Jerú’sálem’ pusztúlása néhány éve jelent meg, idén pedig napvilágot látott az új kötet, A' Lutza széke, az Aubigny Clementia és A Rózsa című darabokkal. Nem állíthatjuk ezekről a szövegekről, hogy a magyar irodalomtörténet kanonikus alkotásai lennének – miben látja a jelentőségüket, szerepüket?

Katona József „egyműves” szerzőként él a köztudatban. Pedig főművén, a Bánk bánon kívül, jelen tudásunk szerint, még tíz műve maradt ránk. Az a kutatás, amit újabban vezetek és csinálok, ezeket a „nem kanonikus” műveket vizsgálja. Nemcsak a bennük rejlő értékek megmentése céljából, hanem azért is, mert felőlük nézve, az általuk megmutatkozó színháztörténeti hagyományból kiindulva a Bánk bánhoz is új nézőpontokat kaphatunk. Talán meglepőnek hangzik: Katona József nem irodalmár volt, hanem elsősorban színházi ember, színész, dramaturg, műfordító, aki munkáival a magyar színpadot kívánta szolgálni. Színdarabokat írt, ezért a Bánk bán-óráim kezdetekor, sarkosan fogalmazva, azt szoktam mondani, hogy vigyázat, ez nem dráma, hanem színdarab. Vagyis színpadi fantáziával kell olvasni, színpadra kell képzelni a szöveget. Úgy is mondhatnám, hogy e mű meg nem értésének legfőbb magyarázata, hogy pusztán irodalmi szövegként olvasták. Ez az általam kutatott korai színdaraboknak az egyik tanulsága. De van egy másik is. Mivel Katona a pesti színtársulat számára dolgozott, nem íróként viszonyult a munkáihoz. Ennek tudható be, hogy drámáinak egyetlen autográf kézirata sincs (pontosabban szólva: a Jeruzsálem pusztulásának megvan az autográf szövege a kecskeméti levéltárban, de az töredékes fogalmazvány), ezek a drámák kéziratos másolatokban, különböző, egymástól nagyon is eltérő szövegekben hagyományozódtak. A tíz drámát tizennyolc kézirat őrzi. Ezért szakítanom kellett a klasszikus filológia alapelvével, az „egy dráma = egy szöveg” elvvel, az általam sajtó alá rendezett kötetekben az „egy dráma = több szöveg” elv érvényesül, vagyis az egyes művek kéziratok mozgásában, keletkezőben lévő szövegként léteznek. A Jeruzsálem pusztulását például három szöveg őrzi, az említett fogalmazvány mellett a letisztázott cenzori példány, valamint a verses átdolgozás töredéke. Ha valaki a két évvel ezelőtt megjelent kritikai kiadást kézbe veszi, azt remélem, maga is részesévé válik a keletkezés izgalmas folyamatának.

A kritikai kiadás, persze, nemcsak a hiteles, helyreállított szövegeket tartalmazza, hanem az adott műre vonatkozó tudásanyagot is magában foglalja. Így válik minden későbbi kutatás alapjává. Idén jelent meg Három színjáték címmel, szintén a Balassi Kiadónál, a kritikai kiadás második kötete. Lényegében már a harmadik kötet is készen van, a tervek szerint jövőre lát napvilágot, ez is három dráma helyreállított és magyarázott szövegét tartalmazza. Ezekből a művekből leszűrhető még egy elgondolkodtató tanulság: a korai reformkorban a szerzők, a kor szellemiségének, érzületének megfelelően hazafias drámákat írtak, a magyar történelemből merítették témáikat. Gondoljunk a nagyon is sikeres kortársra, Kisfaludy Károlyra. Katona ettől a „trendtől” eltérően a zsidó és a francia történelemből merítette tárgyait, és a cseh huszitákat vitte színpadra Ziska című drámájában. Így jutott el, az európai történelem felől, a Bánk bánhoz. Néha megkísért az a gondolat, hogy mivel külföldön a jelek szerint nem nagyon méltányolják a nemzeti történelemből merített tárgyakat, ami a Bánk bán nemzetközi elismerésének is egyik akadálya, talán érdemes lenne a Jeruzsálem pusztulásával próbálkozni. Egy termékeny fantáziával és kellő merészséggel bíró rendező a színdarab három ránk maradt szövegéből kellő gondossággal összerakhatna egy izgalmas, jó előadást, ami, ha itthon sikert aratna, külföldre is el lehetne vinni. Ez talán kinyitná az érdeklődést a Bánk bán iránt is, persze egy újraolvasott, a korábbiaktól eltérő szempontok alapján értelmezett Bánk bánra gondolok. Most csak képzelődöm. De vannak álmok, amelyekben érdemes hinni. 
 

Nemrég megjelent egy új tanulmánya Katona vitathatatlanul kanonikus művéről, a Bánk bánról is. Lenyűgöző, ahogyan munkássága során újra és újra visszanyúl ehhez a szöveghez; mi jelenti benne most az újdonságot az Ön számára, mi motiválja az új elemzéseket?

Valóban hosszú ideje, kisebb megszakításokkal húsz éve foglalkozom a Bánk bánnal, s ez talán furcsának tűnhet másoknak. Pedig nem az. Egy jó dráma próbára teszi az embert. Egy szemináriumon, ahol jelenetről jelenetre haladtam, a félév végére az első felvonás záró jelenetéig jutottam el, de nem azért, mert „szöszmötöltem”, hanem mert tényleg annyi dologgal kellett szembenézni. (Aztán folytattam a témát, már „jobban” gazdálkodva az idővel.) De hát a németek is többször nekifutnak, hogy a korszakban maradjak, az Emilia Galotti (Lessing) vagy az Ármány és szerelem (Schiller) elemzésének. A gondokat növeli, hogy a hazai hagyomány nagyon messziről indult a Bánk bán felé. Akik ismerték az 1820-ban megjelent szöveget (mert színpadra 1833-ig nem került), lehettek talán öten-hatan, nem tartották figyelemre méltónak. Pápay Sámuel, a neves irodalomtörténész például elkezdte olvasni, de, mint Kazinczynak megírta, bosszúsággal félredobta. Ám nem csak olvasva, elég sokáig színpadon látva sem aratott sikert. Ezt egy adalékkal szemléltetem. Az 1839. március 23-ai nevezetes előadással kapcsolatosan, ekkor mutatták be először Katona művét a Nemzeti Színházban, három szemtanúnk is van. Ott ült az egyik páholyban Széchenyi István, aki a naplójában rossz, veszélyes tendenciájú műnek nevezte a Bánk bánt, és az Athenaeum kritikusaként Vörösmarty szintén ott ült a nézőtéren, aki teljesen elhibázottnak látta a főhős jellemzését, Hivatal Anikó pedig, ő ezen az előadáson Melindát alakította, később úgy nyilatkozott, hogy a próbák igen rossz hangulatban folytak, s a színészek attól tartottak, hogy a felháborodott közönség inzultálni fogja őket. Nos, innen kellett elindulni. Hála a színészeknek, hogy mégis kitartottak egykori színésztársuk alkotása mellett, és igyekeztek azt színpadon tartani.

Visszatérve az én Bánk bán-kalandomhoz, növelte a gondjaimat, hogy el kellett takarítanom az útból az időközben (a mű megjelenése óta eltelt kétszáz év alatt) felgyülemlett téveszméket, hogy helyükre más téziseket állíthassak. (Ez így, tudom, nagyképűen hangzik, hát hozzáteszem: lehet, hogy én is ezeket a téveszméket gyarapítom.) Melyek szerintem ezek a téveszmék? Egyet már említettem: az elemzők a Bánk bánt irodalmi drámának tekintették (a kiváló rendező, Németh Antal kivételével), pedig az, ismét hangsúlyozom, színpadra képzelt mű: színdarab. De mondok még egy téveszmét: többek szerint Katona a Bánk bánban a magyarok és az idegenek konfliktusát vitte színre. Ami tévedés. Ily módon vált sikeressé a mű 1845 után, ráhangolódva a magyarok „kurucos”, szabadságharcos tradíciójára. Különösen a karzaton ülőknek tetszett ez, akiknek a szíve nem Bánkért, hanem a lázongó Petur bánért dobogott. De ez a siker félreértésen alapult. (A jeles rendező, Hevesi Sándor később már meg is bukott ezzel a politikai koncepcióval, akárcsak Max Reinhardt Berlinben, de senki nem okult kudarcukból.) Való igaz, hogy a színmű névvel bíró szereplőinek többsége csakugyan nem magyar, ám a származási kérdés nem lényeges a dologban, hiszen a nagyon fontos spanyol szereplők, Mikhál és Simon, hagyományaikat megőrizve beépültek a magyar alkotmányos rendbe, szövetségesként ott ülnek Peturnak, az indulatos magyarnak az asztalánál, aki barátainak tekinti őket. És, ne feledjük, Bánk felesége, Melinda is spanyol. Ha innen nézzük, akkor Katona műve egyáltalán nem idegenellenes mű, ezzel ellentétben éppen az idegenek befogadásának történetét láthatjuk benne...

Persze, más kérdés a merániak ügye. Ők megmaradtak idegennek, nem óhajtják az integrációt. Ez valóban konfliktusforrás. Vagyis differenciálnunk kell: kétfajta idegennel kell számolnunk, mint ahogy a magyar szereplők, Bánk és Petur is kétfajta programot képviselnek: a radikális Petur mellett Bánk programja mérsékelt, kiegyensúlyozó. A királyhűség feltétlen elve köti össze őket. De nézzünk még egy másik téveszmét, a lehetséges cáfolatával és antitézisével együtt! Itt megjegyzem, hogy a könyvtárnyi szakirodalomból, amelyen átrágtam magam, a legnagyobb haszonnal, bármilyen meglepően hangzik ez, azokat a szerzőket olvastam, aki bírálták a művet, mert ők gondolkodásra, vitára késztettek. Ez is azt igazolja, hogy a megértés dialogikus természetű, terepe a vita, a párbeszéd. Ha egy irodalmi művet szeretnénk megérteni, vele is dialógust kell folytatnunk. Ezt nem lehet megúszni. De egy újabb téveszmét és cáfolatát ígértem. Szerintem a Bánk bán értelmezése túlzottan és egyoldalúan férficentrikus. Pedig a megértés kulcsa a nőknél van. Ne feledjük: a műben három nő szerepel, és mindhárom erőszak áldozatává válik. Gertrúdot megölik, Melindát megerőszakolják, Izidórát pedig megalázzák. A nők elleni erőszak témája, egyebek mellett, nagyon is maivá teszi ezt a szöveget. Csodálom, hogy ezt nem vették észre. De vajon kerítő volt-e Gertrúd, a királyné, és vajon vétlen áldozat-e Melinda? Ezekre a lélektani szempontból sem érdektelen kérdésekre tanulmányaimban megpróbáltam válaszolni, itt most ezt nem ismételném meg. Sőtér Istvánnak abban igaza volt, hogy a Bánk bán szerelmi dráma. De Melinda felől, az őt ért trauma felől ezt még nem gondolták végig. Gertrúdnak pedig felrótták, hogy kiszolgáltatta Bánk feleségét Ottónak, az öccsének. Szerintem ez nincs így. Gertrúd a Melinda-ügyben nem tekinthető vétkesnek. Akkor ártatlan lenne? Nem, nagyon is bűnös, de ez a vétek hatalmi megszállottságával, a törvényesség téves értelmezésével függ össze, és úgy vélem, éppen erről tereli el a figyelmet a vélt „kerítő-szerep”. Ha egyébként ez igaz lenne, és Bánk tette jogos, akkor a negyedik felvonással vége a színdarabnak. (Voltak előadások, ahol a negyedik felvonás után a nézők vették kalapjukat, kabátjukat, s mentek haza. A zsarnok elnyerte büntetését, mire várjunk még, gondolták) Pedig, sokak elképedésére, sőt bosszúságára, ott van, nagyon is ott van a különösen nagyszerű ötödik felvonás, amely sok mindent zavarba ejtően átértékel. Ennél a gondolatnál most megállok, mert készülő könyvem Bánk-fejezetét még nem írtam meg, és nem akarom idő előtt, ahogy mondani szokták, „kiteríteni a kártyáimat”. Meg az általam kulcsszereplőnek tekintett II. Endréről, a Királyról sem beszélek ezúttal, mert van egy elgondolásom, amely bizonyára vitákat fog kiváltani. De hát, mint mondtam, a vita a megértés terepe.
 

Pécsi irodalomtörténetet is ír: feldolgozta már a város irodalmi életét a 20. század elejéig, született könyv Várkonyi Nándorról és Bertók Lászlóról. A Jelenkorban az elmúlt időszakban 20. századi íróportrékat közölt, többek között Fejtő Ferencről, Kardos Tiborról, Tatay Sándorról, Kolozsvári Grandpierre Emilről: a két háború közti Erzsébet Tudományegyetem egykori hallgatóiról. Rövidesen talán teljessé válik a pécsi irodalomtörténet? Hogy áll most ez a munka?

Emlékezetes idők voltak számomra, amikor 2009 és 2013 között ezekkel a pécsi dolgokkal foglalkoztam. Meg is ijedtem. Bizony, ha előre tudom, hogy ilyen hatalmas anyagról van szó, talán meghátráltam volna. Annál is inkább, mert szinte feldolgozatlan volt az egész, nekem kellett felkutatni a dokumentumokat, elemezni azokat, és magamnak kellett a történeti koncepciót kialakítani. Volt ebben kockázat is. De varázslatos volt „bezárkózni” a csodálatos Klimo Könyvtárba. Nagyon sokat köszönhetek a könyvtárosoknak, akik mindenben segítették munkámat. Nélkülük nem készülhetett volna el az Öttorony. A feltárt anyagot öt intézmény köré rendeztem. Főként erre utal a cím. Ezek: a püspökség, az egyetem, a könyvtár, a színház és a sajtó. A történetet 1923-ig írtam meg. Ekkor talált otthonra Pécsett az elszakított Felvidékről elmenekült Erzsébet Tudományegyetem, s ezzel új korszak kezdődött a város irodalmi, szellemi életében. Kiváló professzorok oktattak az egyetemen, Tolnai Vilmos, Fülep Lajos, Halasy-Nagy József és kollégáik, továbbá felnőtt itt egy jeles írónemzedék Kolozsvári Grandperre Emillel, Tatay Sándorral, hogy csak az ő nevüket említsem. Hallatlanul izgalmas ez a történet. Ezt a folytatást kellene megírni. Három részben: az első 1948-ig menne el, ahogyan kérdésében említette, néhány fejezetet már publikáltam a Jelenkorban ebből, de hátra van még egyebek mellett a Weöres Sándorról és a Kodolányi Jánosról szóló szakasz. Egy év alatt megoldható lenne, de most Katona József fogja a kezemet, nem enged el. És nem tudom, lesz-e rá még időm. De remélem, ha a feladatot megkaptam a sorsomtól, talán kapok hozzá elegendő időt is. Elvégre még „csak” nyolcvanéves vagyok. Vigasztaló, hogy a Várkonyi Nándorról és íróbarátairól szóló második rész elkészült, s 2017-ben meg is jelent. A tervezett harmadik rész, 1948-tól 1995-ig, Csorba Győző haláláig meséli, mesélné el a történetet.
 

A tudományos munka mellett a Jelenkor Online olvasói 2016 óta találkozhatnak a friss szépirodalmi megjelenéseket szemléző írásaival. Hogyan születnek az Egy veteránolvasó feljegyzései, és milyen darabokra számíthatunk a közeljövőben?

A Veteránolvasó az én afféle alakmásom, szövegei különböző olvasmányaimmal foglalkoznak, esszéisztikus formában. Tíz év óta írom ezeket a jegyzeteket, több száz van belőlük, először csak magamnak szántam őket. Tudom, hogy motorikus típus vagyok: amit leírok, azt jobban meg tudom jegyezni. Vagyis a memóriámat erősítem, ami egy irodalomtörténész legfőbb képessége a szorgalom mellett. (A tehetség csak a harmadik tényező. Szükséges, ám nem elegendő.) De eszembe jutottak a volt tanítványaim, hallgatóim, akiket bizonyára elfoglal a munkájuk, nincs elég idejük a könyvekre, ám szeretnének azért tájékozódni, hát helyettük is olvasok. Kiegészítem azt, amit korábban el tudtam mondani nekik. A kortárs irodalomról szóló jegyzetek egy részét publikáltam a Jelenkor Online-on, s mindig kapok az olvasóktól visszajelzéseket. Bevallom, illetve a Veteránolvasó bevallja, mennyire örül, ha sokan olvassák, sőt ajánlják írásait. Az irodalom múltjával foglalkozó szakembernek feltétlenül ismernie kell saját korának irodalmát. Az irodalomtörténetet kettős nézőpontból írják. Bele kell helyezkedni a vizsgált múltbeli korszakba, de mindig a jelenből nézünk vissza. A vizsgálatnak ezt a jelenét leginkább a kortárs irodalom szövegei képezik. Ezek ismerete nélkülözhetetlen nézőpontot kínál a történeti képhez. A Veteránolvasónak vannak még tervei, illetve adósságai. Itt van előtte a polcon Bereményi Géza és Szilágyi István új kötete, valamint Térey János posztumusz könyve. Olvasásra várnak. Kevés boldogabb pillanat létezik számára annál, mint amikor kezébe vesz egy új könyvet, kinyitja, és elkezdem olvasni.

(Fotó: Cseri László)