A Jelenkor októberi számában szereplő novellát az író Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött hagyatékából közölte. Hogyan került kapcsolatba Nagy Lajossal mint íróval, miért kezdte el kutatni a hátrahagyott kéziratait?

Jó lenne azt mondani, hogy előre megfontolt szándékkal cserkésztem be az író életművét, és itt jó pár idézőjelet ki kell osztani, de valójában a véletlen és a kíváncsiság vezetett el Nagy Lajoshoz. Korábban intenzíven foglalkoztam e-könyvészettel, azaz szövegkonverzióval és -kiadással, amikor kezembe került a Budapest Nagykávéház című regénye. Annyira megtetszett, hogy elkezdtem utánamenni. Aztán egy Tarján Tamás-tanulmányban találtam egy említést a kiadatlan naplóról. Nincs sok nyoma egyébként a szakirodalomban, annyira elfelejtették, pedig az író még a rádióban is olvasott fel belőle. A véletlen pedig az volt, hogy 2016 áprilisában a PIM-ben, egy baráti beszélgetés során megjegyeztem, izgalmas lenne tudni, miről szól a napló. Egyszerűen nem tudtam, hogy ott van a hagyaték. Még aznap délután beleolvashattam a kézírásos naplóba. Szó szerint szívdobogva, remegő kézzel lapozgattam a füzeteket. Olyan érzés fogott el, mint amikor szűzhavon síel az ember, ahol még senki sem járt. Azaz, fogva voltam rögtön. De még kellett vagy három hét, hogy megértsem, ha már kiolvasom a kézírást, akár le is írhatnám a szövegeket. Vagyis az ismeretlen és feltáratlan napló által kerültem közel Nagy Lajoshoz. A többi már jött, jön magától.
 

A most megjelent novella az 1950-es évek elején keletkezett, és a Rákosi-korszak abszurd, teljes mértékben az ideológia által meghatározott irodalom- és kiadáspolitikai elveit karikírozza ki, nagyon szellemesen. Mennyiben támaszkodik itt az író személyes tapasztalataira? Milyen volt a megítélése saját korában?

Az írónak 1945 és ̓51 között tizenegy kötete jelent meg, ami a két világháború közti évtizedek kínlódásához képest összehasonlíthatatlanul jobb helyzet volt számára, szinte mesés állapot, még akkor is, ha a könyvek egy része válogatás volt a régebbi munkáiból. Az elismert szerzőből mégsem lett futtatott író. A tizenkettedik kötetére csaknem két évet váratták, ami Nagy Lajos korabeli reputációját tekintve felért egy arculcsapással. Nem túlzás, hogy hallgatólagosan indexre került. Nem hitték el neki, hogy sem pozíciót, sem hatalmat nem akar, csupán egyet: írni. Ez az egy generációval fiatalabbak szemében érthetetlen volt és gyanús, vagyis kölcsönösen nem értették egymást. A kötet kálváriájáról egyébként Réz Pál elmesélte már a kiadói oldalt a Bokáig pezsgőben című könyvben. Nagy Lajos naplójában pedig megkapjuk a szerzői oldal cseppet sem hízelgő benyomásait. Kétség sem férhet hozzá tehát, hogy a Petőfi-összes szatírája a legközvetlenebb élményekből született. Ilyet személyes tapasztalatok nélkül nem lehet kitalálni.
 

A kísérőszövegben ír Nagy Lajos 1940 és 1954 között vezetett naplójáról is, amelyből két évvel ezelőtt a 2000-ben és a HVG-ben is közreadott részleteket. Ha jól tudom, azóta a teljes szöveget feldolgozta és előkészítette kiadásra. Mit gondol, hogyan változtathatja meg Nagy Lajos helyét a kánonban, ha a napló megjelenik? Egyáltalán: hogyan látja napjainkban az író kánonbeli pozícióját?

Igen, idén januárra fejeztem be a naplószöveg leírását, elengedtem a szöveget, csak a jegyzeteken javítgatok még. Örülök majd, ha kiadják. Figyelembe véve azonban az irodalom helyzetét, hogy jóindulatú becsléssel is csupán néhány százezer ember ügye az olvasás, nem vagyok bizakodó. Mert hiába gondolom én úgy, hogy Nagy Lajos életműve aktuálisabb, mint valaha, ha az általa képviselt valóságismeret kényelmetlen és egyáltalán nem trend a mai Magyarországon. A jelenlegi kiadói és olvasói táborokban nem nagyon mutatkozik sem szerzői, sem befogadói igény arra, hogy módszeresen utánajárjanak és feltérképezzék a hazai valóságot. Ilyen értelemben Nagy Lajos valóban nem „korszerű”. De nem akarok igazságtalan lenni, pontosan tudom, hogy reálisan sosem voltak lényegesen magasabbak az olvasói számok. És természetesen az írói szándékokat sem lehet számonkérni az alkotókon. Bár a múlt század első felének prózaíróiban még élt a vágy és ambíció, hogy sokaknak, „millióknak” írjanak, ami ma már fel se merül. Vagy ha igen, akkor szappanopera lesz belőle.

Nagy Lajos jelenleg nincs benne a kánonban, mert egész életművét visszahatóan elfedi a Rákosi-korszak. Ha a napló megjelenik, annyiban változhat a helyzet, és ezen dolgozom, hogy fel-, illetve visszakerüljön a kulturális térképünkre. Ez a napló ugyanis a nyilvánvaló irodalomtörténeti revelációja mellett nem csupán egy pszichotikus ember lélekrajzát adja, hanem alapvető forrás is a pszichiátriatörténethez, a negyvenes-ötvenes évek értelmiségének korrajzához. Lélekelemzésének eredményei pedig olyan napjainkban is forró területre visznek, mint az identitás kérdése, ami kihathat egész életművének megítélésére is. Összességében tehát azt remélem, hogy a kánon, mely egyébként sem azonos az olvasói emlékezettel, változni fog.
 

Korábbi cikkeiben írja, hogy a naplót állítólagos „szovjetellenes indulata” és „antiszemita éle” miatt nem adták ki a Kádár-korszakban. Kutatásai alapján korábban arra jutott, hogy mindezek csak kifogások voltak, és a napló szövegében ilyesmiknek nincs nyoma. Hogy látja ezt a vádat most, a teljes naplószöveg ismeretében?

Tarján Tamás beszélt ezekről a vádakról először. Annyi tudható csak, hogy Nagy Lajos társaságban gyakorta élesen kritizálta a szovjet rendszert, mint minden mást is, amivel elégedetlen volt. Ennek azonban egyáltalán nincs írásos nyoma a naplóban. Az antiszemita vád sem áll meg. Azt azonban tudni kell, hogy egy kényes időszak, az 1944-es év naplófüzetéből kivágtak bő húsz oldalt, vagyis cenzúrázták a szövegét. Nem tudjuk, ki, mikor, miért és főleg mit kívánt elrejteni az utókor elől, így az bármi lehetett. A naplóban egyébként előfordulnak olyan szókapcsolatok, amelyek a szövegkörnyezetükből kiragadva és főleg rosszindulatú belemagyarázással akár alkalmasak is lehetnének annak bizonyítására, hogy az író „zsidózott” – főleg, ahogy a vicc mondja, ha igény is van rá –, de hát nem! Valójában Nagy Lajos sosem lépte át a mindenkori jóízlés határait, és messze alatta maradt a korszak általánosan használt nyelvi normájának is.
 

Tudunk tehát a napló létezéséről, illetve most megjelent ez a novella. Milyen más műfajú szövegek alkotják még a hagyatékot, vannak-e még olyan írások, amelyek publikálásra érdemesek lehetnek?

Eddig a hagyatéknak csak egy kisebb részét forgattam át, főként naplótöredékek után kutatva, és eközben találtam rá mintegy véletlenül a Petőfi-összesre. Korai lenne most bármit is kijelentenem, mert érhetnek még meglepetések. Ezzel együtt csodálnám, ha ehhez a szatírához hasonlóan látványos műre bukkannék. Mert ne feledjük, noha grafomán volt, Nagy Lajos elsősorban mégiscsak kiadásra írt. Nem lett volna „gazdaságos” tartósan a fióknak dolgozni. A lehetetlen alkotói helyzetről sokat panaszkodik a naplójában, hogy amit szíve szerint írna, azt nem lehet, amit meg elvárnak és lehet, az nem érdekli. Őrlődött rendesen. Épp ezért hallatlanul érdekesek az utolsó két-három év prózatöredékei. Ezekben a szövegekben ugyanis a beszűkült életet élő nagybeteg író, hogy úgy mondjam, megpróbál zsákban futni: a valóságot önmagára szűkítve újfajta írói nézőponttal és elbeszélésmóddal kísérletezik.