Október 12-én jelent meg legújabb regényed a Magvető Kiadó gondozásában, a Beláthatatlan tájra hat év kellett várni az Aludnod kellene után.
Még többet is, mert a regény megjelenését az eredeti terv szerint a kiadó a könyvhétre időzítette. Valóban éveket kellett várni, de ez nem feltétlenül rossz. Az írói tevékenység mellett van civil munkám, főleg tördelőként dolgozom, ezért nem tehetem meg, hogy csak és kizárólag a regényemmel, a szépirodalmi szövegeimmel foglalkozzak, így nem is vagyok kiszolgáltatva az irodalmi feladatoknak és bevételeknek. Egyébként sem szeretnék csupán „irodalomból” élni, már így is úgy érzem, túl sokat publikálok. Ahhoz pedig, hogy egy regényt a legjobb tudásom szerint írjak meg, sok időre és valódi átélésre van szükség. Semmi esetre sem szeretném rutinná tenni a regényírást, csak azért, hogy mondjuk egy-kétévente megjelenjen egy könyvem. Másrészt meg a hat év azért tényleg elég sok, a következő könyvemet megpróbálom összehozni 2023-ra.

Aki követte a közösségimédia-aktivitásodat, tudja, hogy már évekkel korábban megfogalmazódott a harmadik regény ötlete. Mennyi ideig dolgoztál a művön?
2016 óta jegyzetelgettem füzetekbe, számítógépes fájlokba, önmagamnak küldött e-mailekbe, majd 2018 tavaszán készítettem el a vázlatot, amelyben nagyjából hetvenezer karakter hosszan részleteztem a szereplőket, a viszonyaikat, szakaszról szakaszra felépítettem a cselekmény vázát. Ez a vázlat minden eddiginél alaposabb volt, így magával az írással sokkal gyorsabban haladtam, mint az első két regényem esetében.

A műnek különleges dinamikát ad, hogy egyszerre lírai és prózai, hol a leíró rész dominál, hol a sűrített. Miért döntöttél a két műnem összemosása mellett?
Mint a mű elején kiderül, az egyik szereplő kómába esik, öntudatlanul fekszik egy kórházban, és úgy éreztem, az ő tudatfolyamát a szabadversszerű formával tudom leginkább ábrázolni. Ennek a szakasznak a kapcsán beszéltem olyan ideggyógyászokkal, pszichiáterekkel, ápolókkal, akik találkoztak ilyen helyzetekkel, esetleg kezelik is a kómában lévő betegeket. Ezekből a konzultációkból kiderült, hogy a kómás beteg valamilyen módon reagálhat a külső ingerekre, érzetekre, hangokra, és ebben az egyébként nehezen feltárható állapotban működhet az az összemosás, amit a líra asszociatív logikája felkínál. A másik ok, amiért ez a forma hasznos volt számomra, egészen triviális. A regényben négy elbeszélő viszonylag rövid szólamai váltják egymást, és egyikük szövegeinek versszerű tördelése lehetővé tette, hogy az olvasó a regény elején (amikor még csak ismerkedik a beszélőkkel, a történettel) legalább őt könnyebben azonosíthassa, pusztán azáltal, hogy meglátja a rövidebb sorokat.

Már-már szürreális élmény volt az olvasás.
Ez elkerülhetetlen a líra és a próza együttes használata során, ami engem minden eddiginél jobban motivált a regény írása közben. Egy idő után egyáltalán nem tudtam azonosulni azokkal a címkékkel, mint a transznemű író, a szociálisan érzékeny író, szerettem volna valami olyasmit létrehozni, ami túllépi, szétfeszíti ezeket a kategóriákat. A szürrealista vonulatok mellett megőriztem a magam realista látásmódját is, vagyis akár ezt a regényt is olvashatjuk realista regényként, csak éppen reményeim szerint máshogy, mint eddig.

Azt semmi esetre sem állítom, hogy könnyű mű. Különösen az apa elbeszéléseit nehéz követni, aki lánya balesetének okát keresi. Említetted, hogy konzultáltál szakemberekkel az előkészületek során, de hasonló helyzetben lévő édesapával is beszéltél?
Mivel valójában a szerző szólal meg minden szereplője nyelvén, erre a legjobb, ha azt mondom: a fiktív apa beszélt belőlem a fiktív lányához. Más kérdés, hogy a regény megjelenésének elhúzódása közben olyasmi történt, ami megmagyarázta a már-már megszállottságba forduló bevonódásomat abba a viszonyba, amelyben az apa tehetetlenül szemléli lánya folyamatosan változó, mégis állandó állapotát. Májusban meghalt az apám, aki az utolsó éveiben már súlyosan leépült, én pedig megértettem azt, hogy az apámmal kapcsolatos tehetetlenségemet dolgoztam bele ezekbe a regényfigurákba. Ilyen értelemben a Beláthatatlan táj számomra sokkal személyesebb könyv, mint az Inkognitó, pedig az aztán önéletrajzi regény. Visszatérve a kérdésedhez: nekem nem kellett beszélnem egy apával sem, hogy megértsem a helyzetét, igaz, nem a lányomon, hanem az apámon keresztül.

A szereplőid közül a huszonéves testvérpár hű lenyomata a mai társadalomnak, mint egy tükör – ami valljuk be, nem csillog, mert ez a két karakter egy percig sem idealizálható.
Az irodalomnak nem feladata az idealizálás. A tükör szónak örülök, mert ez bennem is megfogalmazódott velük kapcsolatban. Mindkettejük súlyosan traumatizált, korán árván maradtak, kitörési lehetőségeik nincsenek, a tehetségükkel senki sem foglalkozik, sőt még csak észre sem veszi azt. Érzik, hogy az életük egy lassú lecsúszástörténet, próbálnak megkapaszkodni, jobbá lenni, de teljesen nyilvánvaló, hogy ehhez nincsenek eszközeik.

Rögtön a regény elején elhangzik ez a mondat: „sosem lehet tudni, hogy ki az üldöző és ki az üldözött”. Ez akár a társadalmunk mottója is lehetne.
Lehetne, ez szerintem is fontos mondat. S bár ott csak a körhintában forgó lovak kapcsán mélázom, ez a kijelentés is egyike a regényben eldugott társadalmi allegóriáknak. Ha körülnézünk a világban, nem látunk mást, mint egy elkeseredett identitásháborút, amelyben mindenki fenyegetve érzi magát, mindenki attól fél, hogy az értékrendjét, a világát valakik le akarják rombolni. Magyarországon ez a folyamat még erőteljesebben érvényesül, minálunk a különböző életvilágok, az egymástól eltérő értékrendeket képviselő csoportok tagjai szinte már egyetlen szót sem váltanak egymással, szaporodnak a buborékok, a közösségi média beteg logikájában minden pozíció bemerevedik. Valójában erről szól a regény is: a megértés csődjéről, arról, hogy a szereplők – noha egymás családtagjai – sem tudnak beszélni egymással, nem tudnak mit kezdeni egymással. Még csak nem is ismerik egymást.

(Fotó: Komjáthy Zsuzsanna)