A Jelenkor olvasói meglepődve fogadhatják a regényed, mivel eddig a másik, Keserű víz című készülő művedből jelent meg két részlet a lapban. Hogyhogy mégis az Angyali üdvözletek látott most napvilágot?

Az úgy volt, hogy ennek a regénynek az alapötlete a legrégibb szépirodalmi projektem. Vagy 25 éve hordozgatom magamban. (Van a könyvben több mint 10 éve megírt szövegrész is.) Sokszor félretettem, sőt egészen lemondtam arról, hogy valaha megírom, aztán mégis újra és újra elővettem, nem engedett el a téma. Közben elkezdtem kidolgozni a Keserű víz egyes fejezeteit, ezekből jelent meg kettő a Jelenkorban, ugyanakkor nem hagyott nyugodni mostani regényem, muszáj volt befejeznem. Örülök, hogy végre megjelent, mert így végleg elfelejthetem, és a Keserű vízen dolgozhatom végre teljes odafigyeléssel.

A regény három, egymással szövevényesen összefüggő rétegből áll: az első egy álapokrif szöveg Keresztelő János születéséről, a második e szövegnek egy rejtélyes korabeli zsidó vallási közösség által adott értelmezése és továbbmesélése, a harmadik egy magyar falu mindennapjai a Kádár-korban. Világ- és stíluskavalkád, motívum- és jelentésburjánzás, titkok, hagyományok megkérdőjelezése, meghökkentő szövegközi utalások: csak néhány a regény fő jellegzetességei közül. Mondhatjuk, hogy írtál egy posztmodern regényt?

Azt hallom innen-onnan, hogy a posztmodern mára már passé, vagyis amennyiben tényleg posztmodern regényt írtam, szánalmasan belesüppedtem a korszerűtlenség mocsarába. De ezt vállalom. A posztmodern halálát diadalmasan bejelentők úgy tesznek, mintha az irodalom nem nyelvi képződmény volna, vagyis mintha a nyelv csupán az újra megtalált „valóság”, „őszinteség”, „személyesség” üvegtisztán (hogy Arany János egy fontos fogalmával éljek) áttetsző közvetítője lenne. Persze a posztmodern önmagába forduló, csak a nyelv működését példázó, végül már-már fura allegorézisbe forduló iránya engem sem érdekel. (Emlékszem, hogy kifejezetten bénítólag hatott rám a kilencvenes évek közepén. Részben azért nem tudtam megírni akkoriban ennek a mostani regénynek az első fejezeteit, mert túlságosan „történetelvűnek” hatott a tomboló szövegirodalmiság divatjában, vagyis már akkor is anakronisztikus volt.) Ugyanakkor attól még, hogy a nyelvi önreferencialitást feladjuk, az elbeszélés nehézségei stb. továbbra is adottak a történetmondás előtt. A történetért meg kell küzdenie az írónak, de az olvasónak is, különben csupán egy nagy manipulatív átverés szereplője lesz mindenki. Persze, a jelen helyzet azt mutatja, hogy ez az emberek többségét kicsit sem zavarja. Sőt igényli.

A regény minden titokzatossága és megválaszolhatatlansága mellett olyan témákat sorakoztat fel, mint az igazság megismerhetősége, szent és profán viszonya, áldozathozatal, szenvedés és remény. Hogy látod, mennyiben firtatja a könyv ezeket a nagy bölcseleti és morális kérdéseket?

Szerénytelenül azt mondhatnám, hogy vannak-e más kérdések, amikkel még érdemes foglalkozni az irodalomnak egyáltalán. Persze közben azt is tudom, hogy ezek lerágott csontok, és szerencsére válasz sem adható rájuk, ezért igyekeztem elkerülni a bölcsészkari folyosókon tanult diskurzusokat, ezért játszódik több történeti, stiláris és szociológiai szinten. Az érdekelt az úgynevezett „nagy kérdések” kapcsán, hogy a legkülönfélébb regiszterekben hogyan tehetők fel, és milyen válaszkísérletek születhetnek rájuk.

A regény a Lukács evangéliumától igencsak eltérő módon beszéli el a Keresztelő János és Jézus közötti kapcsolatot. El tudod képzelni, hogy az Angyali üdvözletek botránykönyv lesz – pláne mostanság, amikor rég nem látott indulatokat váltanak ki könyvek?

Ha botránykönyv lenne – mondjuk, valaki ledarálná nyilvánosan –, legalább fogyna. Amúgy valószínűleg senkit sem érdekel rajtam kívül igazán ez a probléma, aminek ráadásul létező vallástörténeti kérdés áll a hátterében. Máig létezik egy mandeánusoknak hívott vallási csoport, amely Keresztelőben látja a messiást. (A szent szövegeik angol fordítása itt olvasható: http://gnosis.org/library/mand.htm.) Szóval nem velem kell ez ügyben vitatkozni, nem én vagyok az „eretnek”. Engem többek között az foglalkoztatott ebben az ügyben, hogy hogyan lehet másképpen akarni a megváltást, és egyáltalán mit jelent a megváltás, ha elszakítjuk a hagyományos keresztény kontextusától, és például egzisztenciális kérdésként, vagy/és pszichológiai igényként vizsgáljuk. Ez jött ki a végén belőle.