Hogyan jött az Ipszilon ötlete?

Haász János: A 30Y zenekar olyan alkotóközösség, amely történeteket mesél el – szinte egyedülálló módon a kortárs magyar zenei szcénában –, és épp e miatt a történetmesélő, epikai előadásmód miatt váltam jó pár éve rajongójukká. Ezért is gondoltam ki tavaly nyár végén, hogy milyen jó lenne egy könyvben megírni annak keret- vagy eredettörténetét, hogyan is lett ezekből a srácokból a 30Y zenekar, ez az alkotóközösség. A kigondolást pedig tett követte, felhívtam Tóth Barbarát, a zenekar menedzserét az ötletemmel, hogy írnék egy könyvet a zenekarról, de nem nosztalgiakönyvet, hanem inkább a zenekar értelmezési kereteit megadó művet. Ekkor kiderült, hogy másfél-két éve pontosan ezt fogalmazták meg Jimmel (Bátori Gábor Jim, a zenekar fotósa és videósa). Tehát az ötlet egyszerre két helyről jött, a könyv pedig már nagyban készült, így én még időben érkeztem, és végül bevettek az alkotófolyamatba.

Úgy értitek, hogy a zenekar nem tudott a készülő könyvről?

Beck Zoltán: Sokáig semmit nem tudtunk. Tárgya vagyunk inkább, nem szerzői és nem is megrendelői. De nem akarok úgy tenni, mint aki nem beszélgetett a könyvről az alkotókkal ‒ legalábbis attól kezdve, hogy megtudtam, készül egy kötet. De mire ez kiderült, Barbi, Jim, János meglehetős pontossággal tudták, mit és miként akarnak.

Lehet azt mondani, hogy az Ipszilon jubileumi ajándék a huszadik év margójára?

B. Z.: Mi tényleg ajándékot kaptunk általa, olyan nézőpontot és hangot, amely nagyon közel áll a miénkhez, vagy legalábbis jól, pontosan érti, mit fogalmazunk meg. Ugyanakkor egyszerre mi magunk is feltűnünk az ajándékozó szerepében: a közönségünknek mégiscsak mi juttatjuk el a kötetet, küldünk hozzá papírképet, névre szóló aláírással. El tudsz képzelni ennél jobbat? Kapsz is, adsz is, pedig tulajdonképpen semmit nem csináltál.

H. J.: Ráadásul külön súlyt és jelentőséget ad a kötetnek az, amiben most élünk, hogy a koronavírus miatt aktuálisan ez az egyetlen kapcsolódási pont a zenekar és a rajongók között.

János, szerzőként a te viszonyulásod a leghétköznapibb a zenekarhoz, hiszen részben a 30Y munkáját követő kívülállóként kapcsolódsz a könyvhöz. Milyen szemmel nézel az Ipszilonra?

H. J.: Magát a könyvet tényleg kettős pozícióból nézem: mint alkotó és mint rajongó. De mindkét szemszögből azt látom, sikerült elérni, hogy meglegyen az a keret, amely segíti a 30Y-jelenség megértését. Ahogy említettem, én nem felkérés alapján dolgoztam, hanem egyszer csak felbukkantam, és most úgy gondolom, összességében jót tett a könyvnek, hogy olyan tekintetben is nézte valaki a zenekart, aki ha figyelt is rájuk, ezt kívülállóként tette, nem kötődött hozzá olyan szorosan. Szeretném hinni, hogy tudtam új nézőpontokat hozni, amitől a végeredmény érdekesebb, különlegesebb lett. Rajongóként, zenével foglalkozó újságíróként is jó lehetőség volt belelátni abba, hogyan működik ez az alkotóközösség, milyenek az emberi és alkotói kapcsolatok.

Zoli, beleszóltál a folyamatba, miután megtudtad, mi készül?

B. Z.: Azt nem tudom, megengedték volna-e, hogy beledolgozzak a könyvbe; de én semmiképpen nem akartam, mert nem akartam hallani az én hangomon a 30Y-t. Egyszerűen azért, mert eleve azon szól, amit csinálunk.

Milyen munkafolyamat kísérte az alkotást?

H. J.: A köteten már csaknem két éve dolgozott Jim és Barbi, amikor én csatlakoztam. Több száz addig még nem publikált fotó volt a koncertekről, próbateremről, a zenekar mindennapjairól, időnként nagyon intim pillanatairól. És volt több, a zenekarral folytatott beszélgetés hanganyaga – ezeket követték újabb beszélgetések, vendége lehettem a zenekarnak koncerten, a próbateremben. A munkafolyamat során strukturált és olyan kötetlenebb beszélgetéseink is voltak, amikor leültünk, bekapcsoltuk a hangfelvevőt, és dobáltuk egymásnak a szavakat, ötleteket, témákat, közösen a teljes zenekarral is, külön-külön az egyes zenészekkel is. Nem vezetek pontos listát, de az elmúlt két-három évben egyébként is ott voltam több tucatnyi 30Y-koncerten, nemcsak a fővárosban, hanem számos vidéki klubban és fesztiválon is, persze ezeken még kívülállóként.

A humor mellett jelen van a komolyság, talán úgy tudnám megfogalmazni, mély és magas pontok egyaránt jellemzik a tartalmat. Megjelenik egy erős vallomás, amikor ezt olvassuk: „minden este, amikor koncertre készülünk, magunkat tesszük kockára, a saját magunk világnézetét, művészetét…”

H. J.: Arra koncentráltunk, hogy minél pontosabb képet adjunk az univerzumról, amelyben a 30Y létezik és működik, azokról a valóságelemekről, amelyek köré a zenekar művészi létezése szerveződik. Ebbe a művészi narratívateremtés természetesen éppen úgy beletartozik, mint az eredet kérdése: kik ezek a srácok, honnan jöttek, miből építkeznek, miből fakad az a fajta önazonosságuk, amely a hitelességüknek is az alapja. Egy ilyen képben pedig a szédítő magasság és a rémisztő mélység egyaránt ott van.

Mintha a könyv a 30Y-ban működő emberek közös munkájára lenne – jó értelemben vett – szükségszerű reflektálás, visszatekintés húsz év távlatából, ettől eddig.

B. Z.: Reflexió, az biztos, de semmiképpen sem érzem időbe zártnak. Szóval nekem úgy tűnik, éppen azért nem jár be a könyv direkt kronológiai vagy zenekartörténeti utat, mert talán a velünk való együttlét időtapasztalata erősebb lett a hagyományos zenekari elbeszélésmintánál. Inkább vagyunk egyfajta permanens jelenben, amelyben a magunkhoz és a világhoz való viszonyunk változásai lényegesek vagy érdekesek. Úgy látom, hogy a képek és kommentárok valami effélét mutatnak – de, látod, lehet, hogy csak én erősítek fel egy nekem tetsző olvasatot.

A képek között főleg az elmúlt pár év eseményei jelennek meg, nem pedig a tizenéves fotók, holott a leírás sokszor utal korábbi időszakokra. Nem hiányoznak ezek a képek?

B. Z.: Ha valamit utálok, az a cuki gyerekfotók, a tinédzserbajusz meg az összehasonlítgatások, az, hogy „nézd, milyen volt”. Azt érzem, ilyesfajta szemlélet azért legatyásította volna a 30Y világát érteni-értelmezni akaró kötetet. Bár az Ahogy elképzeltem című dalunk filmjében szerepel Ádi (Varga Ádám, basszusgitár) gyerekkori képe – de nem önmagáért, hanem azért, hogy azt a valóságteret hitelesítse, amelyben egy anya szobájában vagyunk – nem stock, hanem a valódi világunkból a filmbe dobott életdarab.

H. J.: Nekem sajátos a viszonyom a zenekarhoz, nem vagyok olyan régen a 30Y-történet részese – már ha elfogadjuk, hogy az ember befogadóként is részese egy alkotásnak –, mint a zenekar tagjai. Az én kapcsolatom nagyjából öt éve kezdődött a 30Y-nal. Ezért tulajdonképpen az én szememben ezek a képek mutatják be a zenekart, sokkal inkább, mint mondjuk, ha a 2010-es évek eleji koncertfotókat látnék.

(Fotók: sinco)