Hogyan és mikor kezdtél írni? Volt-e ennek valami jól meghatározható, máig emlékezetes oka, kiindulópontja?

„Az óceán vize az ürességet fonta körül. Az ég és a föld még nem léteztek.” Aztán 14-15 éves koromban elkezdek naplót írni, rendszertelenül és titokban; napi dolgok, én és a világ, nagynak hitt gondolatok, olvasmányokhoz fűzött megjegyzések, verscsírák az iskola barokk rendje elleni lázadás jegyében, a tanultak ihlette berzsenyis utánzatok… Kortárs költőket olvasok, Nagy Lászlót, Vas Istvánt, Juhász Ferencet, Ladányi Mihályt, Weöres Sándort, másokat, de a döntő élmény Kassák lesz. Az akkoriban megjelenő Költemények rajzok, a Szerelem szerelem, a Vagyonom és fegyvertáram és A tölgyfa levelei című kései kötetei elbűvölnek. Megmutatni a dolgok százarcúságát, ahogy a költő mondja, a szintézisteremtés, a versbeszéd, a szimultán képalkotás, a dolgok közötti összefüggések felbontása, a sajátos asszociációs technika, az expresszív enumerációk stb. Igen, igen, igen! Így kéne valahogy… És kísérletezem, kísérletezem. De érdekelni kezdenek az előzmények is, úgyhogy felfedező útra indulok az európai „klasszikus” avantgárd, s a századfordulós modernség tartományaiig. Nem mondok le a röplabdázásról, a nyári evezésekről, és még többet olvasok… De nem csak verset, mindent.

 

A Jelenkor 60. évfordulója alkalmából indított körkérdésünkre válaszolva írtad, hogy szülővárosodban, Győrben volt egy az irodalom iránt érdeklődő gimnazista baráti társaságod, voltak irodalmi események, pályázatok a városban. Kérlek, mesélj arról a közegről, a hatvanas évek Győréről.

Jól emlékszel, volt egy (a megyei könyvtár védőernyője alatt) sok irányban tájékozódó, nyugtalan társaságunk, lányok és fiúk, mindnyájan középiskolások, s különösen a kortárs művészeti jelenségek foglalkoztattak bennünket. Legtöbbünk festett, írt vagy zenei pályára készült. Új filmekről, könyvekről, folyóiratbeli publikációkról, drámákról, helyi kiállításokról stb. folyt a szó, ezeket a beszélgetéseket a könyvtár szabad szellemű fiatal munkatársai vezették, s nyitottság, megértésre törekvő, baráti, demokratikus szellem uralta az együttléteket. Szellemi műhely volt, sokat tanultunk egymástól. És nem mellesleg, volt a társaságban egy zeneművészetis lány, akibe szerelmes lettem, s tépelődtem, Kassákkal szólva mondjam-e neki, hogy „ha van még hely a szívedben / egy madárnak / a szerelem véres csőrű madarának / hallgass meg engem” (Egy huligán lányhoz). A középiskolások művészeti fesztiválja, a Kisfaludy Napok (amatőr színházi bemutatók, vers- és prózamondó versenyek, kórus- és kamarazenekari találkozók stb.) eseménysorozatához kapcsolódtak a képzőművészeti és irodalmi pályázatok, s az utóbbin, lehet, hogy már előbb is, de az érettségi évében biztosan, sikeresen szerepeltem. Ugyancsak ebben az időben a „felnőtt kategóriás” megyei irodalmi pályázatokon is.

Ahogy kamaszként érzékeltem, úgynevezett irodalmi élet, jelentős irodalom akkoriban nem volt a városban (emlékszem ugyan nevekre). Az egyetlen irodalmi tényezőnek talán csak Z. Szabó László számított, de meg kell még említenem Gárdonyi Bélát, a Kisalföld című megyei lap fiatal rovatvezetőjét, aki publikációs lehetőségekkel támogatta a szárnybontogatókat, így engem is. Viszont voltak a hazai élvonalba tartozókkal jelentős irodalmi estek, könyvbemutatók, melyeket az említett társaságunk biztosan nem hagyott ki. Nem volt a városnak, a régiónak irodalmi lapja, a több megye összefogásával évente három alkalommal megjelenő Életünk antológia képtelennek mutatkozott olyan funkció betöltésére, mint például a Jelenkor, mint egy valódi folyóirat. Változást a Műhely megindulása hozott, amelynek megkerülhetetlen, tekintélyes lappá válása aztán Villányi László főszerkesztésével kezdődött, s vált egyértelművé. Az igazsághoz tartozik még, s nem hallgatható el, hogy más területeken viszont a város kiváló erőkkel rendelkezett, s így a korszak színházi, képzőművészeti és zenei élete rendkívül mozgalmas volt: nagyszerű színházi előadások, emlékezetes egyéni és csoportos tárlatok, kórus- és zenekari hangversenyek jelezték ezt, tudnék neveket sorolni. És, jaj, a gyerekkoromtól nem múló rajongással szeretett bábszínház!

 

Volt valami különös oka, hogy Pécset és a pécsi tanárképzőt választottad annak idején? Azt feltételezem, már akkoriban is Budapest volt a legvágyottabb úti cél, tehát Pécsre jönni nem volt kézenfekvő döntés.

Elhatároztam, hogy valamilyen, az irodalommal kapcsolatban lévő polgári foglalkozást választok, tanár leszek, de azt hittem, hogy a gépipari technikumból nincs komoly esélyem a pesti vagy akár a szegedi, debreceni bölcsészkart megcéloznom, így aztán az érettségi utáni évet a munka melletti intenzív felkészülésre fordítottam, biztosra kívántam menni, így lett a választásom a magyar–rajz szakpár (bár mint lehetséges irány, egy időben a gépipari formatervezés is foglalkoztatott). Hogy miért Pécs, nincs különösebb személyes oka, a területi elv értelmében a dunántúli megyékből ide lehetett (kellett?) jelentkezni. De az is igaz, hogy akkoriban a pécsi tanárképzőnek volt a legjobb híre.

 

1970 januárjában szerepeltél először a Jelenkorban. Mit jelentett akkoriban a jelenkoros publikáció?

Bizalmat, elismerést, talán túlzás nélkül: rangot. De azt hiszem, ez most is így van. Az akkori, s aztán a későbbi és a mostani szerkesztők támogató szeretete, sorsomat kísérő figyelme, Csorba Győző atyai biztatása, az akkor még Pécsett élő Marafkó László, aztán Bertók László, Pálinkás György, Csordás Gábor és Parti Nagy Lajos barátsága nélkül mi lett volna, mi lenne velem?

Életkép a régi, Széchenyi tér 17. szám alatti szerkesztőségből a hetvenes és nyolcvanas évek fordulóján. Elöl, féloldalt Tüskés Tibor, balján háttal Hallama Erzsébet, jobbján háttal Szederkényi Ervin. Szemben balról jobbra: Nagy József, Pálinkás György, Kende Sándor, Parti Nagy Lajos, Meliorisz Béla, Arató Károly, Nemes István, Makay Ida és Bertók László

 

Mesélj, kérlek, a főiskolai évekről és a hetvenes évek pécsi irodalmi-művészeti közegéről.

A főiskolai évek. Kiszakadva az otthon természetesnek tartott védettségéből, most már magamnak kellett alakítanom az életem, a velük járó kockázatok mérlegelésével önállóan kellett döntéseket hoznom. És gyorsan megtanulni a másokkal (a kollégiumi szobatársakkal, a csoporttársakkal) való értelmes együttműködés technikáit. Szerencsére volt egy ugyancsak győri csoport-, egyben szobatársam is (a ma festőművészként jól ismert Németh Attila), akivel „idegenbe szakadva” nemcsak nosztalgiáztunk, de önzetlenül, kölcsönösen támogattuk egymást. Ekkoriban találkoztam először a délszláv kultúrával, s hatására lett programszerű törekvésemmé, hogy komolyabb figyelmet fordítsak a környező népek irodalmára is. Szerettem a főiskolai létet, a szellemi érlelődés újabb, fontos időszakát éltem. A gondolkodás új távlatai, sokféle új ismeret, új barátságok, világot megváltó viták stb. Most is jó szívvel emlékszem vissza több, a kor viszonyai között leginkább szemnyitogató, autonóm tanáregyéniségre, Péczely Lászlóra, Szederkényi Ervinre, Váróczi Zsuzsára, Temesi Mihályra, Kelle Sándorra, Pandur Józsefre, Nagy Ferencre és Golobics Pálra. Ennek az időszaknak a személyes sorsomat máig meghatározó történése egy csodálatos lánnyal, egy csoporttársammal – aki titokzatos tavaszi kert álmát hozta magával és déli tengerek illatát – való szerelmünk, amiből még diákkorunkban tétovázás nélküli házasság lett.

A hetvenes évek pécsi művészeti közegét emlékezetem szerint mindegyik művészeti ágra érvényesen a mondhatni, türelmetlen újat, mást akarás, a fortyogó forradalmiság uralta, a határátlépésekkel kísérletezés, a szabadság lehetőségének mámora jellemezte. És nagyfokú, az egymás tiszteletén alapuló nyitottság, együttműködési szándék. Egymás törekvéseinek megértésére, a kapcsolódási pontok megtalálására irányuló őszinte törekvés. Csak néhány dolog: Készülődések ideje címmel fiatalokat bemutató irodalmi antológia lát napvilágot Marafkó László szerkesztésében, Pálinkás Gyuri kezdeményezésére ekkoriban alakul meg a fiatal írók köre; ugyancsak Gyuri szervezésében rendszeressé válnak a folyóirat-bemutatók, a fiatal színészek (Sólyom Katalin, Koszta Gabriella és mások) önálló estjei, rádió- és tévészereplései jelzik, hogy küldetésüknek tekintik a Pécsett születő irodalom népszerűsítését, de fontos történés a fotóművészek Versképészet című kiállításának megvalósulása is, bár lehet, hogy ez már a Fél korsó hiány ideje.

 

Valamilyen módon a Jelenkorral, a tágan értett szerkesztőséggel is ekkoriban kellett személyesen megismerkedned. Parti Nagy Lajos szokta mesélni, hogy ő évekig halogatta a személyes látogatást a szerkesztőségben, noha itt élt a városban, és már rendszeresen közölte a lap, mégis postán küldözte a kéziratait. Te ezzel hogyan voltál?

Úgy emlékszem, hogy valamikor 1969 őszén, már a tanárképző főiskola hallgatójaként a Széchenyi téri patinás épület első emeleti ajtaján, a békebeli, hatalmas, üvegezett ajtón belépve, mesebeli térben találtam magam, de kiderült, hogy ez a faburkolatú világ csupán egy kisebb útvesztő első állomása, még próbákat kell kiállni, hogy a szentélyhez jussak, akkoriban ugyanis más szervezetekkel is osztozott a szerkesztőség az egykori takarékpénztári irodákon. A szentély (utólag mindig így gondolok rá) pipafüstben úszott, mint később is mindig, Pákolitz Pista bácsi szeretett pipázva töprengeni vagy éppen beszélgetni; s a belső udvarra néző, nagyablakos, teremszerű szerkesztőségi szobában a lap szerkesztője mellett még ketten dolgoztak, Szundy Zoltánné Klárika szerkesztőségi titkár és Arató Károly olvasószerkesztő, aki a nyomdai ügyeket is intézte. A főszerkesztő, Szederkényi Ervin a szomszédos, s ugyancsak az udvarra néző, de jóval kisebb irodában rendezkedett be. A barátságos fogadtatás, az ismerkedés izgalmának emlékét valahogy máig őrzöm. A bemutatkozó látogatáskor ismerkedtem meg Bárdosi Németh Jánossal is, aki délelőttönként szívesen járt föl a szerkesztőségbe eszmét cserélni, meghányni-vetni a világ dolgait. Már az első találkozások után nyilvánvaló lett, hogy a lap szerkesztői magától értetődő kötelességüknek tartják a fiatalok támogatását, az útkeresésben való segítségnyújtást, így a Jelenkor meghatározó szellemi műhely is lett számomra. S tapasztalataim szerint az akkori szerkesztők erkölcsi vállalása, a bizalommal, szeretettel való útnak indítás máig élő hagyomány. Már a hatvanas, hetvenes évek fordulóján szokás volt, hogy alkalmanként a keddi szerkesztőségi ülésekhez kapcsolódva szerveződött valamilyen program, például három-négy havonta, Szederkényi Ervin felkérésére, értékelte egy-egy irodalmár (Futaky Hajna, Bécsy Tamás, Rajnai László, rájuk határozottan emlékszem) az eltelt időszak lapszámait. Nagyon eleven volt a városból akkortájt vagy korábban elkerült írókkal való kapcsolattartás is. A kedd biztos időpont lévén, gyakran látogatott vissza Pécsre például Bertha Bulcsu, Lázár Ervin, Galsai Pongrác, Weöres Sándor, vagy a pécsi könyvbemutatókra, pécsi évfordulósok köszöntésére jöttek író-költőtársak, irodalmárok, s az ilyen alkalmaknak mindig meghívottjai voltak a fiatalok is. (A szerkesztőségi üléseknek persze nyilván nem.)

Egy fotó a Fél korsó hiányból. Parti Nagy Lajos, Csordás Gábor, Meliorisz Béla és Pálinkás György. Pinczehelyi Sándor fotója

 

Mesélj, kérlek, a Pálinkás által életre hívott fiatal írók köréről. Kik tartoztak ide, hogyan zajlott a kör műhelymunkája? S mondd el azt is, hogyan jött létre a már említett antológiátok, az 1980-ban megjelent Fél korsó hiány.

1973-ban végeztünk a tanárképzőn, s két év „vidám”, tapasztalatokban gazdag vidéki tanárkodás után kerültünk vissza Pécsre. Talán valamikor ’75 őszétől kezdtek azok a fiatalok az Ifjúsági Ház vigyázó szemétől kísérve Gyuri hívására összejönni, akik aztán a kört alkották. ’75–76-ban volt még egy (kiegészítő) évem a pesti bölcsészkaron, meglehetősen be voltam fogva, az albérletben való berendezkedés, elfogadható körülmények kialakítása, a tanítás, a konzultációkra, vizsgákra készülések és utazások, így a megalakulást követő első időszakban nem tudtam rendszeresen részt venni a kör munkájában. Ha igen, emlékezetem szerint a magyar társadalmat feszítő és filozófiai-esztétikai kérdésekről, a világ emberibbé tételének, az irodalomnak a lehetőségeiről vitáztunk olykor hevesen, az éppen megjelent vagy készülőben lévő munkáinkat szedtük szét. Kik tartoztak a körbe? Mindig volt mozgás, de a majdani fél korsós négyünk – tehát rajtam kívül Csordás Gábor, Pálinkás Gyuri, Parti Nagy Lajos – feltétlenül, Szántó Péter, Gállos Orsi, a kitűnő műfordító és Jádi Feri, már akkor polihisztor, Gábor mellett a kör másik teoretikusa. A Fél korsó hiány előzményeiről nem tudok semmit. Arra emlékszem, hogy Lajos szólt, gyűjtsek össze egy tekintélyesebb anyagot, négyünk részvételével hamarosan versantológiánk lehet, megkapta, úgymond, a hivatalos támogatást, megvan hozzá a pénz is, Bertók László lesz a szerkesztője. Lajos volt aztán az organizátor, a kefelevonatokat, a korrektúrázást is ő intézte. A sétatéri januárban pedig, ahogy hógolyózunk, hülyéskedünk, Pinczehelyi Sanyi készíti rólunk a könyvbe kerülő fényképeket.

 

Azt még mondd el, kérlek, milyen volt akkoriban az antológiátok fogadtatása. Manapság sokan nagy becsben tartjuk ezt a kiadványt: nemcsak a pécsi irodalom egyik fontos mérföldköve, de a magyar posztmodern költészet egyik fontos korai kiadványa is. A megjelenésekor hogyan olvasták ezt a könyvet?

Az idő múlásával változhat és változik is a korok, egykori történések, teljesítmények megítélése, s valószínűleg így van ez a Fél korsó hiánnyal is. Megjelenésekor mindnyájunk mögött már számos folyóiratközlés volt, többünk fontos antológiákban (Universitas’70, Készülődések ideje, Madárúton) is szerepelt. Ahogy emlékszem, a kritika jobbára kedvezőn, jóindulatú elismeréssel fogadta a kötetet, igaz, nem fukarkodott a bíráló észrevételekkel sem, melyek egy részének jogosságát, így, utólag visszagondolva, el kell ismernünk, s különösen vonatkoztatom ezt önmagamra. A fiatal magyar líra kórusában új szólam volt a miénk, ezt felismerve az olvasók körében egyértelmű sikere volt a könyvnek, szerették a megszokottól eltérő beszédmódot, a korban zajló érzületváltozásról szóló friss „tudósításainkat”, és szerettek bennünket is. Megjelenése, s terjedő híre után sok felolvasóesten szerepeltünk Pécsett és a régióban, nagyszerű beszélgetések részesei voltunk, de máig emlékezetes a székesfehérvári és a budapesti bemutatkozásunk is.

Pinczehelyi Sándor fotója

 

Annak idején a Jelenkor gyakornokaként úgy ismertelek meg, mint a Babits Mihály Gyakorló Gimnázium veterán magyartanárát. Mára nyugdíjba vonultál. Mit jelent(ett) számodra a tanítás?

1973 őszétől kilenc évig általános iskolában, majd harminckét évig középiskolában, az említett gyakorló gimnáziumban, illetve elődjében tanítottam. Romantikus ellágyulás nélkül mondom, amit mondok. Tanítani jó munka. Tanítani sok és sokféle örömforrást kínáló munka. Szellemi elkényelmesedést nem tűrő alkotómunka. Komoly feladatok hozzáértéssel való megoldását kívánó munka. Legyen szó akár kiskamaszokkal, a felnőttkor felé tartó fiatalokkal, vagy éppen a tanári pályára készülő hallgatókkal való együttmunkálkodásról. Olyan munkavégzésről beszélek, melynek egymás tisztelete, a megértésre, együttműködésre és igazságosságra való törekvés, a kölcsönös bizalom, a kíváncsiság, a kritikai gondolkodás a meghatározója. A tanulva tanítás varázsáról beszélek.

 

Azt hogyan élted meg, hogy legközelebbi társaid – Csordás, Pálinkás, Parti Nagy – idővel mind a szűkebben vett irodalomszakmában találtak maguknak helyet: folyóiratszerkesztők lettek, vagy később könyvkiadókat alapítottak. Neked voltak hasonló ambícióid?

Nagyon örültem, hogy a generációnkat, s a kívánatos változások igényét hitelesen képviselő tényezőkként tudtak tevékenykedni az általuk kiharcolt, megérdemelten elfoglalt helyeken. Hogy nekem voltak-e hasonló ambícióim? A válaszom: ahogy már volt róla szó, én szerettem tanítani, élvezetes munka volt, s talán nem túlzás, ha azt mondom, teret engedve a kreativitásnak, az újításoknak, abban az időben a tanári volt az egyik legszabadabb pálya is.

Tóth László fotója

 

Térjünk rá a költészetedre. 1970-ben közöltél először verset, 1985-ben jelent meg a Ma sem jön senki című első köteted – gondolom, a hosszú készülődésben szerepe volt a szocialista kiadáspolitikának is, hiszen a kötet gerincét képező tucatnál is több vers már a Fél korsó hiányban is megjelent. Ezt követte tizennégy évvel később, 1999-ben az Utazzunk Pardubicébe. Kicsit kevesebb várakozás után érkezett 2006-ban a Föld és föld között. Majd most újabb tizennégy év után jelentkeztél a Vagyunk örökké című köteteddel.

Meg kell mondanom, a folyóirat munkatársaként nem úgy ismertelek meg, mint aki keveset és ritkán ír. A kötetek száma mégis elegánsan, mértéktartón karcsú életművet mutat. Ennek mi az oka? Alkati vonásokból következik talán, vagy inkább a körülmények hozták így?

Azt hiszem, a két dolog együtt határozhatta ezt meg, bár az igazsághoz tartozik, engem nemigen foglalkoztatott a kötetmegjelenések ritmusa, s hogy mennyit írok. De most, hogy szóba hoztad, a következő könyv ezek szerint hét év múlva lesz esedékes. Na, komolyra fordítva: mese nincs, egy kötet többféle szempontból is jelentős eseménye a költői pályának, de magamról szólva, nekem elsősorban nem a kötet volt a fontos, hanem az, s ez most sincs másképp, hogy az énnek az őt körülvevő világban való, s éppen annak természetéből következő, örökösen változó helyzetéről, a világot és önmagát megismerni akaró kísérleteiről, tapasztalatairól, a bennünket körülölelő érzelem- és jelentésuniverzumról mondhassak valami olyasmit, amire, talán máig nyomokban megőrződött szakrális jellege miatt is, csak a vers képes. Mert a hiánnyal, a kiszolgáltatottsággal, az idővel, az elmúlással szembeni tiltakozás, lázadás, egyensúlykeresés, egy élhetőbb világ, a szépség sóvárgása is a vers, ha hiteles tud lenni a költő megszólalása. Csinálni, amit a dolgomnak tartok, verset írni. De misztifikálás nélkül: csak akkor szólalok meg, csak akkor tudok írni, amikor úgy érzem, belepusztulnék, ha lemondanék róla. És nem hallgathatom el, hozzátartozik ehhez, része ennek a játék élvezete, túlzás nélkül, a nyelvvel való szenvedélyes küzdelem is, mert elképesztő gazdagsága és rugalmassága dacára sem akarja mindig megengedni azt, amit a verssel bíbelődő kívánna. Az észrevételedre talán még annyit: az utóbbi néhány évben valóban többet írtam, mint korábban, s ennek valószínű magyarázata, hogy jóval túl az emberélet útjának felén, sok örömre okot adó történés ellenére is, most már egyre nyugtalanabbul élek.

 

Az új kötet legfontosabb, megrendítő témája az elveszített kedves, a feleséged halála. Ugyanakkor ezzel együtt a túlélésről, a folytatásról szóló, sok tekintetben derűs, a legelemibb értelemben véve életköltészet is. Kérlek, beszélj kicsit arról, hogyan írsz verset. Mi váltja ki benned a versírás kényszerét? (Kényszer egyáltalán?) Honnan indul a költemény?

A felszínen legtöbbször egy dédelgetett sor, egy szószerkezet, egy kép az, amely elindítja a folyamatot, melynek valódi kiváltója lehet egy-egy összefüggések felkutatására elhatározó élmény, következtetésekre kényszerítő tapasztalat. A jelenségekhez, emlékekhez és az írásfolyamathoz kapcsolódó érzelmi intenzitás, valamint a szellemi koncentráció foka lesz az, ami végül is meg fogja határozni a papíron vagy a monitoron formálódó szöveget. Formálódót mondok, mert a higgadt kontroll elengedhetetlen része az alkotófolyamatnak. A lezárás nem feltétlenül végleges, nagyon gyakori, hogy a szöveg vagy egy-egy részlete eleve magában hordozza az újragondolás, az átírás, újraírás, a játék lehetőségét. Történt már velem olyasmi is, hogy álmodtam a verseket, melyekről azt hittem, annyira nagyszerűek, hogy maguktól értetődően bármikor felidézhetők, de ébredés után aztán rendszerint csalódnom kellett, vagy semmire, legföljebb egy-egy, de a rekonstrukciót már megvalósítani képtelen sorra emlékeztem csupán.

A Jelenkor 60 éves ünnepi estjén a Pécsi Nemzeti Színház kamaratermében 2018. október 17-én. Tóth László fotója

 

Úgy látom, meglehetős tendenciózussággal használsz különféle versformákat az egyes köteteidben. Az Utazzunk Pardubicébe szövegei a folyóiratokban strofikus versekként jelentek meg, ám a kötetben már makáma-, tehát rímes prózavers-formában láttak napvilágot. A Föld és föld közöttben az elhallgatást közelítően kísérleteztél a kisformákkal – ez a kísérlet a Vagyunk örökkében is érezteti hatását. Az új kötetben azoknak a hol különálló (például a Zárókövek ciklusban), hol verssé szerveződő háromsoros szakaszoknak a dominanciája látványos, amelyeknek első és harmadik soruk rímel. Kicsit a haikukra, kicsit a tercinákra emlékeztetnek, vagy hogy egy igen közeli párhuzamot említsek, felidézhetik az olvasóban Bertók László úgynevezett háromkáit vagy akár firkáit is. Milyen megfontolások mentén alakítottad a köteteid formanyelvét?

A versírással kapcsolatban szóba került már a játék lehetősége, élvezete, ami a nyelv sajátosságaiból ered, s amit a jelek sokféle kombinálhatósága tesz lehetővé. Ugyanez, bizonyos kötöttségekkel érvényes a vers formai elemeire is, éppen azért, mert elválaszthatatlanok a vers anyagától, magától a nyelvtől. Az Utazzunk Pardubicébe című kötetben az említett megoldást a folytonosság, a bármikor kezdhetőség, a megszakíthatóság és a tetszés szerinti folytathatóság illúzióját keltő eljárásként alkalmaztam. A Föld és föld között időszakában más poétikai megoldások mellett a kevés szó vagy éppen a némaság határhelyzetei is foglalkoztattak, s visszagondolva, talán nem bizonyultak teljesen hiábavalónak ezek a kísérletek. Az új kötet Zárókövek ciklusának első kezdő darabjai elhatározás, előzetes terv nélkül, mondhatni, véletlenül íródtak az első és utolsó sort rímeltető hármas egységben, s aztán erről a kedvemre való formáról hamar kiderült, hogy a cikluson belül egyszerre képes önállóan létezni, ugyanakkor a hasonló formákkal összekapcsolva, s a szakadatlan hullámzás képzetét keltve, rendkívül jól működik a bonyolult, összetett érzelmek tartományainak feltérképezésében, s így önmagunk és az élet megértésének szándékát hatásosan szolgálva. Nagyobb struktúrák esetében is örömömre építkeztem a szóban forgó strófaszerkezettel, mert a határozott logikai-gondolati tagolás lehetősége mellett a ritmikai-zenei elemek még inkább képesek jelentést erősítő tényezőkként hatni ezekben a versekben.

 

Az áprilisi Jelenkorban megjelent egy csokor versed. Ezek már újabb darabok voltak? Számíthatunk a folytatásra (amelyre ezúttal talán nem kell hét vagy tizennégy évet várni)? S milyen terveid vannak?

Az áprilisi számban olvasható versek a már és a még határán keletkeztek, a kötet szerkesztési munkálatai január legelején zárultak le, s egy-két kivétellel, igen, újak. Most annak örülök, hogy a Vagyunk örökké már fizikai valóságként is létező könyv, amit a költészet iránt érdeklődők kézbe tudnak venni. Hogy újabb könyv mikor lesz, nem tudom, csak azt, hogy a versírásról lemondani nem lehet, nem mondhatunk le az én tapasztalatainak értelmezéséről, nem maradhatnak felderítetlenül a bennünket körülvevő, s örökösen változó világnak azok a tájai, területei, melyek megközelítésére, bejárására csak a vers kínál, teremt lehetőséget. A terveim: amint csak lehet, e rendhagyó tavasz múltával, megölelni a kisunokámat, megölelni a gyerekeimet, megölelni a testvéreimet, találkozni a barátaimmal, mindazokkal, akik hiányoznak itthon és másutt, utazni, olvasni, mint eddig, kedvemre, s ami nem kérdés: írni is.

 

(Bélyegkép: Tóth László)