Hogyan telnek a napjai koronavírus idején? Milyen tevékenységekkel tölti az idejét?

Csodásan. Ülök a kertemben – a kertre néző asztalomnál –, nézek, hallgatok. Olvasok. Gyermekemet hintáztatom. Bekopog, épphogy belátszik az ajtón, mutatja a fölfele tartott hüvelykujjával, hogy „egyszer”, és kiáltja is, át az üvegen: „CSAK EGYSZER!” Ilyenkor persze félbehagyom, amit csinálok, kimegyek és beültetem az ajtóm előtti kék hintába, amit nélküle is folyton finoman lenget a szél.

Sokak szerint eljött az ideje annak, hogy mindenki bepótolja azt, amit régóta halogat. Mit szeretne most elolvasni, vagy miről szeretne írni, amire eddig nem volt lehetősége?

Abból a szempontból veszélyes korban élünk, hogy az azonnali reagálás mindarra, ami történik, még soha nem járt a tévedés ekkora kockázatával. Sőt: most csakis tévedni tudunk. Aki jóslásba bocsátkozik azzal kapcsolatban, hogy mi fog történni egy hét, egy hónap, egy év múlva az legnagyobb csacskaságot, sőt, hübriszt követi el. Másrészt képtelenek vagyunk kivonni magunkat a minden percben egymás sarkára taposó eseményzuhatag hatása alól. És mégsem szabad a napról napra, pillanatról pillanatra változó helyzetet figyelembe venni. Átélni lehet. Figyelembe venni nem. Ez tehát a legjobb alkalom kedvenc olvasási módom bevetésére: utánamenni mindennek. Azaz, ha egy könyvben valami számomra érdekesre bukkanok, akár egy lábjegyzetben is, akkor rögtön utánamenni. Mivel a nyugat-berlini Schaubühne – ahol 1982/83-ban hospitáns voltam, a járványra való tekintettel a régi előadások videóit közvetíti, pár napja újra megnéztem a Homburg hercegét, Peter Stein rendezésében. El is olvastam. Tehát ezért megnéztem (kezdtem nézni a 12 órás) Faust-rendezését is a Youtube-on. Tehát azt is olvasom. Emiatt viszont Thomas Mann Doktor Faustusát is olvasom (végre németül). Ami miatt Golo Mann apjáról szóló könyvét, illetve a meglehetősen terjedelmes Wallensteinjét is olvasom, amit már négy éve beszereztem magamnak. Ezért aztán gyorsan leszedtem a netről a legaktuálisabb, 2017-es könyvet a harmincéves háborúról, írta a kiváló Herfried Münkler, itt az alkalom a kis 978 oldalas irományt szép lassan, a Tyll-lel (Daniel Kehlmann) párhuzamosan szépen végigolvasni, de csakis, ha befejeztem a Goethe Faustját (németül, össze-összevetve a magyar fordításokkal), és persze a fentebb említett Doktor Faustust, ami miatt viszont gyorsan elolvastam a Zűrzavar és kora bánat című (már egyszer olvastam, de nem emlékeztem rá, illetve nem tudtam, hogy önéletrajzi) elképesztően gonosz családi panoptikumot úgyszintén Thomas Manntól, akit ilyen halálos dózisban már régen vettem magamhoz, és úgy látom, hogy ő az egyik szerző, aki azonmód inspirál az írásra (a másik Proust): kis adagban méreg, nagy adagban gyógyszer. Írni ugyanígy írok: egy cetlin, mit egy cetlin, ezer cetlin ezer ötlet, és reggel – mit reggel, hajnalban kelek, mint a pékek, járkálok a csillagok alatt, hallgatom a madarakat – mindig abba az irányba indulok el, amelyik a legkedvezőbb. Egy filmrendező barátom kedvéért Márai Bébije, Nádas utolsó esszékötete és Rüdiger Safranski könyve, a Romantika. Egy német affér is belefér még kisgömböci bendőmbe. És pár napja abszolváltam két számomra eddig ismeretlen osztrák szerző Peter Henisch és Lukas Meschik tanulságos, izgalmas, sőt, jelentékeny apakönyvét. Mindkét könyv a témámba vág. Egyébként a ’43-as Peter Henisch papája a náci propagandaminisztérium sztárfotósa volt az orosz fronton, a Balkánon, a Franciaország elleni villámháborúban, a varsói gettóban. Zsidóként. Hamisított keresztlevéllel. Állítólag ő maga sem tudta akkor még, hogy zsidó. Brutale Neugier (Brutális kíváncsiság) címen nagy kiállítása is volt pár évvel ezelőtt Bécsben, és megjelent hozzá egy album, ugyanezzel a címmel. Megrendeltem az albumot, meg is jött, azt nézegetem. Brutális.

Mi lesz az első dolga, ha elmúlik a járványveszély, és az élet ismét visszatér a régi kerékvágásba?

Nem szeretnék visszatérni a régi kerékvágásba, ez a kerékvágás jobban tetszik nekem. 

(Fotó: Jelenkor / Németh Dániel)