(1) Milyen könyvet olvastál legutóbb, hogy tetszett? 

Általában több könyvet olvasok egyszerre, kétségbeejtően lassú olvasó vagyok (kivéve, amikor valami annyira behúz, hogy nem bírom letenni, na akkor, mint a szél), ezért mielőtt valaminek a végére érnék, már kezdek is bele a következőbe, így néha egész izgalmas konstellációk állnak össze. Most legutóbb például Jonathan Franzen How to be Alone című 2002-es esszékötetét olvastam/olvasom; a helyzet az, hogy ha van valami, aminek nem bírok ellenállni, az a jó esszékötet, és Franzen ezt a műfajt is biztosan megüli, a korábban magyarul megjelent Diszkomfortzónáját is nagyon szerettem. Aztán Harag Anita Évszakhoz képest hűvösebb című novelláskötetét, a szerző nemrég méltán nyerte el érte a Horváth Péter irodalmi ösztöndíjat; szeretem benne a szívdobogást, az izgalmat, az izzadó tenyereket, a még mindig minden lehetséges hangját, érzetét. Babarczy Eszter A mérgezett nő című első novelláskötetét (Jelenkor, 2019) – talán nem volt még olyan könyv, amely ennyire fizikailag hatott volna rám, sokszor félre kellett tennem, brutális, bátor történetek testről, nőiségről. Ennek érdekes párja, de egészen más írói stratégiával Molnár T. Eszter Teréz, vagy a test emlékezete című regénye (Prae, 2019), amely izgalmas kísérlet egy történet három nyelven való elbeszélésére. És még: Hans Belting Faces. Az arc története című, tavaly óta magyar fordításban is elérhető, 2013-as műve (Atlantisz, 2018), amely, akárcsak Belting többi műve, a kortárs vizuális kultúra megkerülhetetlen fejezete.
 

(2) Melyiket tartod az idei év legjobb magyar és világirodalmi kötetmegjelenésének?

Számomra az idei év toplistás olvasmánya Karig Sára A szerencse lánya című életműinterjúja volt (Magvető, Tények és tanúk, 2019). Lélegzetelállító tanúságtétel nemcsak arról, hogy az ember mit képes kibírni, hanem hogy valaki úgy tudja átvészelni a megpróbáltatásait, hogy a végén valahogy győztesen, hogy ne mondjam, a sorsával elégedetten jön ki belőle. Ilyesmire csak kivételesen bölcs és erős, rezisztens személyiségek képesek. Ámulatra méltó. Közben az is eszembe jutott, hogy még mindig mekkora hiány van a történelem női tapasztalatának elbeszéléseiben. A kötet szerkesztője, Schmal Alexandra hatalmas, és a tőle megszokott alapossággal végzett kutatómunkára épülő jegyzetapparátusa szinte egy külön könyv anyagát hozza össze; néha lehetetlen eldönteni, hogy a főszöveg vagy a jegyzetek az izgalmasabbak. Hatalmas köszönet és kalaplengetés érte. Ezen kívül Barnás Ferenc Életünk végéig című regényét olvastam nagy érdeklődéssel és élvezettel. Egyszerre családregény, szerelmesregény és fejlődésregény; komplex, olvasmányosan megírt mű, amelynek a hangja, struktúrája és textúrája teljesen elüt az eddigi könyveitől. Úgy látszik, tényleg nem mindegy, hol írja az ember az írandóját, a hely szelleme akarva-akaratlanul nyomot hagy rajta, és ez jó. Az esszémániámnak nagy ajándék volt Nádas Péter összegyűjtött esszéinek első kötete (Leni sír, Jelenkor, 2019). Amit már olvastam, azért volt jó újraolvasni, amit még nem, azért.

Világirodalomban a leginkább várt kötet egyértelműen Elena Ferrante nápolyi tetralógiájának negyedik kötete volt (Az elvesztett gyerek története, Park Kiadó, 2019, ford. Verseghi Anna). Bevallom, én nem bírtam ki, és az angol fordítással előrerohantam, de a magyar verziót is el fogom olvasni. Érdekes cikket olvastam nemrég arról, hogy Ferrante világsikere milyen jótékonyan hatott a kortárs olasz nőirodalomra, hogy nyomában egyre-másra jelennek meg kiváló művek nőíróktól, és hogy a konzervatívnak mondott mainstream olasz irodalomkritika, ha vonakodva is, de kénytelen helyet adni nekik. Az év elején olvasott, de már tavaly megjelent Cox, avagy az idő múlása című Christoph Ransmayr-regény volt a másik toplistás mű (Kalligram, 2018), levegőt nem kaptam tőle; a gyász semmihez sem hasonlító, nyelvileg csodálatosan cizellált emlékműve (a fordító, Adamik Lajos talán eddigi mesterműve). Garantált katarzis, igen, konkrétan ez a szó jutott eszembe, amikor letettem. (Na emellett semmi mást nem tudtam olvasni.)

Fontos megjelenések még: kedvenc kortárs amerikai szerzőm, Lydia Davis novelláskötete (Az annyi, mint, Magvető, 2019, fordította Mesterházi Mónika a tőle megszokott, mesteri színvonalon; Olga Tokarczuk már kikészített, de még nem olvasott Hajtsad ekédet a holtak csontjain át (L’Harmattan, 2019, ford. Körner Gábor), de hogy az örömünk teljes legyen, jó volna, ha Tokarczuknak a nyáron angolul elolvasott, elképesztő, Flights című „csillagkép-regényét” is (eredeti címén Bieguni, 2007) minél előbb magyarul is olvasni lehetne (erre kapta 2017-ben a nemzetközi Man Booker-díjat – a többi meg már történelem).
 

(3) Melyeket tartod az év legfontosabb publikációinak a Jelenkor folyóiratból és/vagy a Jelenkor Online-ról?

Euripidész: Médeia (ford. Karsai György és Térey János; de különösen: Karsai György: „…Nálunk laksz barbár föld helyett, Hellászban megtanultad, mi jó, mi helyes…” (Idegenség és magány Euripidész Médeiájában [Tanulmány, Jelenkor január]). Idén volt először részem abban a kivételes élményben, hogy egy Karsai György által „vezetett” darabot, a Lysistratét megnézhettem az Ódry Színpadon. Az időnként pauzára állított cselekményt az SZFE-n klasszika-filológus Karsai professzor egy kis asztalnál ülve hangosan széljegyzeteli. Par excellence „tanít és szórakoztat”. Aki még nem volt ilyenen, rohanjon, decemberben a Médeiát mutatták be. Megyek.

Mondtam egyet az év elejéről, mondok a közepéről is: a Terézia Mora-blokk májusból úgy, ahogy van (ford. Nádori Lídia); a decemberi számból pedig Szöllősi Mátyás regényrészlete tetszett, nagyon jó a ritmusa és behúz, várom a megjelenést.
 

(4) Milyen kulturális változásoknak örülnél a 2020-as évben?

Örülnék (micsoda kifejezés – például „örülnék, fiam, ha nem lövöldöznél vaktában, éles tölténnyel”), ha a  kormánynak a „Gothár-ügy”-re adott szégyenteljes reakciója (azt hiszem, ezzel a reakciós kifejezés teljesen új kontextusba került) nem azt eredményezné, hogy ezután százszor is meggondolja, hogy bejelentést tegyen-e az, akinek a munkahelyén szexuális abúzust, illetve hatalommal való visszaélést kellett elszenvednie; és örülnék, ha a most elfogadott ún. „kulturális törvénycsomag” hatására a kulturális szféra legszélesebb spektruma végre rájönne arra, hogy ez nem csak a színházakat, hanem kivétel nélkül mindannyiunkat csontig érint, és hogy ezért bocs, de nincs más lehetőségünk, mint az összefogás, az együttgondolkodás, az együtt cselekvés és, hát igen, a szolidaritás – de ez így már túl sok is egy évre…Boldog 2020-at, jönnek a húszas évek!

(Fotó: Ekko von Schwichow)