Miért kezd el valaki 2019-ben Olga Tokarczukot fordítani? Hogyan találtál rá?

A kétezres évek elején találtam rá, amikor rendesen megtanultam lengyelül, és kiköltöztem Lengyelországba. Első könyveinek természetszemlélete, erős archetípusai és különös, egymásba folyó történetei óriási hatással voltak rám. Későbbi munkásságát is nyomon követtem, de nem szólított meg ennyire személyesen. A 2018-ban kiadott Bizarr történeteknél éreztem ismét a „robbanást”, és egyúttal valamiféle imperatívuszt is: hogy ezt a könyvet le kell fordítanom. A körülmények is kedveztek: Olga Tokarczuk egyre ismertebbé és elismertebbé vált, a Man Booker-díjat is megkapta, a Wacław Felczak Alapítvány pályázata pedig lehetőséget nyújtott a könyv kiadására.

Mennyire volt számodra meglepetés Tokarczuk Nobel-díja?

Már a díj odaítélése előtt néhány nappal arról lehetett olvasni a lengyel sajtóban, hogy Tokarczuk az egyik legesélyesebb jelölt. Különösnek tartom, hogy az író – saját bevallása szerint – nem számított rá. Október 10-én délelőtt izgultam, arra gondoltam: „mekkora lenne, ha...” A hír után azonnal rohannom kellett tolmácsolni. A CNC marásról, ami szinte tiszta matematika. Nem mondom, hogy könnyű volt összpontosítani a nullpontátvitelre és a szerszámkorrekcióra.

Persze a Nobel-díj nem jelenti azt, hogy a díjazott előrevalóbb más íróknál. Korábban négy, ma már klasszikusnak számító lengyel szerző részesült a Svéd Királyi Akadémia elismerésében: Sienkiewicz, Reymont, Miłosz és Szymborska. De hány más kiváló szerző volt esélyes, és mégsem kapta meg a díjat! A leghíresebbek közül Gombrowiczot, Herbertet vagy Różewiczet említhetnénk. Vannak, akik szerint Stanisław Lem is méltó lett volna rá, akit hiba volna csupán sci-fi íróként látni, hiszen rendkívül mély emberi és filozófiai kérdéseket feszegetett a robotok és űrutasok világában. Az utóbbi években Adam Zagajewski neve merült fel a Nobel-díj kapcsán, főleg azután, hogy egy (már korábban megírt) verse Amerikában a 2001. szeptember 11-i terrortámadás szimbólumává vált.

És a lengyel közvélemény számára?

Tokarczuk megosztó író – mind könyvei tartalma, mind nyilvános fellépései miatt. Politikai nézeteit nem rejti véka alá. 2015-ben, miután a Jakub könyveiért megkapta a legrangosabb lengyel irodalmi díjat, a Nikét, és a díjkiosztó gálán elmondta saját véleményét a lengyel történelemértelmezésről, szó szerint féltette az életét. Most, a Nobel-díj után az ország vezetői gratuláltak neki. Azzal, hogy ki mit irkál az interneten, nem szükséges foglalkoznunk. Érdemes viszont megemlíteni, hogy október 26-án Krakkóban csaknem kétezren mentek el a nyilvános találkozóra, amelyet a Conrad Fesztivál – rangos irodalmi esemény – szervezett Tokarczukkal a város konferenciaközpontjában. Másnap pedig krakkói kiadója előtt órákig várakoztak az olvasók – fiatalok, idősek –, hogy autogramot szerezhessenek tőle, cserébe pedig sokan apró ajándéktárgyakat hoztak neki. A mai „virtuális világban” ilyen nagy értéke van a személyes kapcsolatnak. Azoknak az érdeklődése is megnőtt iránta, akik nem vagy még nem olvasták. Amikor a Nobel után pár nappal beírtam a böngészőbe, hogy „księgi” (bizonyos jelentésben: könyvek), a kereső a következőket ajánlotta fel: telekkönyvek/tulajdoni lapok (księgi wieczyste) és Jakub könyvei (księgi Jakubowe).

Olga Tokarczuk egyik magyar fordítója, Körner Gábor szerint „semmilyen radikálisan újszerű nincs a prózájában”.

A mondata úgy folytatódott, hogy „mégis összetéveszthetetlenül egyéni a látásmódja”. Külön-külön nem újak a témái, együtt azonban, ilyen sajátos összeállításban senkinél sem szerepelnek. A Bizarr történetekben egyébként amellett, hogy korunk megkerülhetetlen kérdéseivel – a környezetvédelemmel, a genetikával stb. – foglalkozik, a popkultúra már meglévő, sőt nagyon népszerű elemeit (disztópia) is igazi irodalmi, sőt, filozofikus szintre emelte. Valahogy úgy, ahogyan Shakespeare csinált zseniális dolgokat a korabeli ponyvából. Tokarczuk nyelvezete klasszikus és világos, mégis eredeti. Az így megírt könyveknek van esélyük arra, hogy hosszú időre a kánon részei maradjanak.

A Bizarr történetek című elbeszéléskötetet fordítottad. Milyen speciális fordításelméleti és gyakorlati problémákkal kellett szembesülnöd az egyes elbeszélések fordítása során?

A szoros határidő miatt nagyon intenzíven kellett dolgoznom. Szerencsére a fentebb említett „imperatívusz” miatt már első olvasáskor nagyon sok megoldás jutott eszembe, ezeket mindjárt fel is írtam lapszéli jegyzetek formájában. A legtöbbet fel is használtam. Kihívást jelentett a Transfugium sűrített nyelvezete és az, hogy nehéz volt elképzelnem és az anyanyelvemen szavakba öntenem ezt a futurisztikus világot. A szerző egyik interjújában egyébként bevallotta, hogy számára is ennek a novellának a megírása okozta a legnagyobb nehézséget, pedig ez a kedvence. Érdekes, hogy egy másik, jövőben játszódó elbeszélést, az Emberi ünnepek rendjét sokkal jobban láttam és éreztem. Biztosan azért is, mert egy masszőr szemén keresztül látjuk a történetet, amelynek fókuszában egy beszéd- és járásképtelen lény megkínzott teste áll. Néhány hónappal korábban jártam gyógymasszőrhöz, korábban pedig részt vettem hasonló állapotú beteg ápolásában, így szó szerint a bőrömön éreztem, tapintani tudtam, mi történik a szövegben. Az elbeszélésben szereplő görögös neveket Solti Dóra ó- és újgörög filológussal, bizantinológussal konzultáltam meg, akinek ezúton is szeretném megköszönni a segítségét.

A legkomolyabb elméleti probléma a Zöld Gyermekek fordítása volt. Ennek a novellának a nyelvezetét az író XVII. századi lengyelre stilizálta. Arra jutottam, hogy nem lehet mindenben követni, ezért a magyar stilizáció nem lett olyan erőteljes. A XVII. századi magyar nyelv igealakjai túl távoliak lettek volna az olvasó számára (a lengyelben az igeidők nem változtak meg olyan drasztikusan, mint a magyarban). Ezért nem használtam elbeszélő múltat, régmúltat stb. A régi lengyelben ráadásul sok olyan kifejezés volt, ami a magyarban csak a nyelvújítás korában keletkezett, vagy ellenkezőleg: a mai napig megmaradtak a latin eredetű formáknál. A fordításban viszont több esetben nem lehetett megkerülni a nyelvújítás utáni kifejezéseket. A döntő szempont az volt, hogy az elbeszélés narrátora egy Franciaországban nevelkedett és ott élő skót, aki nyilván franciául írta meg kelet-európai kalandjait. A XVII. századi francia nyelv viszont jóval modernebb és kifinomultabb volt, mint a magyar. Nem tehettem úgy, mintha az elbeszélő nem ismerne bizonyos kifejezéseket, és nem is beszélhetett darabosan. A régies stilizáció azonban rengeteg dolgot indukál a lengyel olvasóban – elsősorban Sienkiewicz Trilógiáját „indítja be” az agyában. Ezért Sienkiewicz magyar fordítását olvasva igyekeztem ráhangolódni a mű nyelvezetére, bár a legtöbbet az erdélyi emlékíróktól merítettem.

Tokarczuk Nobel-díja szerinted mennyire emeli meg a kortárs lengyel irodalom rangját úgy általában és a magyar közvélemény előtt?

A lengyel irodalom presztízsét biztosan emeli ez az elismerés. Reménykedem abban, hogy más kiváló szerzőkre is nagyobb érdeklődés irányul a világ különböző országaiban, és persze Magyarországon, ahol tapasztalt és lelkes műfordítók dolgoznak azon, hogy ezt a rendkívül színes és sokrétű irodalmat megismertessék a nagyközönséggel. Állítom, hogy van mit olvasni, csak – nagyobb, átütő reklámok híján – kicsit keresgélni kell. Azt se felejtsük el, hogy a lengyel irodalomnak kijáró elismerés az egész közép-európai régióra is jobban felhívja a figyelmet. Olga Tokarczuk közvetlenül azután, hogy a világ tudomást szerzett az irodalmi Nobel-díjáról, így nyilatkozott a sajtónak: „Közép-Európából származom, és ez bizonyíték arra, hogy a közép-európai irodalomnak még mindig van fontos mondanivalója a világ számára.”