Mi motiválta, amikor kutatni kezdte a szülőfalujában 1944-ben történt szabotázst és az azt követő megtorlást?  

2004-ben írtam egy könyvet a gyerekkoromról, az ötvenes és hatvanas évekről, és abban a falum fontos szerepet játszott. A könyvben mindössze két oldal szól a háborúbeli történésekről, a szabotázst és a megtorlást is beleértve. A könyv megjelenése után rengeteg telefont kaptam, és ezek mind arról szóltak, hogy a háború egészen másképp volt. Az egyik telefonáló az egykori lelkész fia volt, aki részt vett az ellenállásban, miközben apja a nácik oldalán állt. Ő le is írta a történteket, és azt elküldte nekem. Ebben számomra addig ismeretlen tények sokaságával találkoztam. Nem sokkal később kiderült, hogy egy volt iskolatársam már évek óta kutatja a megtorlást, és ő is olyan információkra bukkant, melyeket nem, vagy nem úgy tudtam. Ráadásul A megtorlás egyik főszereplője, Dirkje e barátom nagynénje volt, és amikor meghalt, a lányai elkezdtek mesélni. A könyv megírásához ez adta nekem a végső lökést.

2004 előtt volt-e kialakult képe a háborúról, vagy ez a korszak különösebben nem foglalkoztatta?

Érdekelt a háború, de sok mindent nem tudtam. Például azt sem, hogy nagyon sok holland nőnek volt viszonya német katonákkal. Ez és az ehhez hasonló részletek megváltoztatták a háborúról bennem élő képet. Addig azt hittem, hogy voltak a kollaboránsok és az ellenállók, közöttük pedig azok, akik csak a túlélésre koncentráltak. Ma úgy látom, hogy valamilyen szinten mindenki választásra kényszerült. Bevonuljon-e németországi munkaszolgálatra, vagy inkább rejtőzzön el? Részt vegyen-e az ellenállásban, vagy inkább tartsa magát távol tőle? Kockára tegye-e a maga és családja életét azzal, hogy feketézni kezd, vagy azzal sodorja veszélybe az életüket, hogy betartja a szabályokat?

A könyvben igyekszik azokat is megérteni, akik rossz döntéseket hoztak.

Nem védem őket, de nem is ítélkezem felettük, mert ma ennek már semmi értelme, viszont mindenképp szeretném megérteni, miért úgy választottak, ahogy. Semmiképp sem mosom el a jó és a rossz közötti határt, de meg akarom mutatni, mennyire nem fekete-fehérek az emberi jellemek. A falubeli holland nácik vezetője például mindvégig a rossz oldalon állt, de 1945-ben élelmiszert lopott a Wehrmacht raktárából, és azt szétosztotta az éhezők között. Ez az ember megrögzött náci volt és maradt, de egy adott pillanatban mégis jót cselekedett.

Vagy ott van a kendergyár igazgatója, aki egyenruhákat szállított a Wehrmachtnak, gazdaságilag kollaborált, de közben megélhetést biztosított az alkalmazottainak, és anyagilag támogatta az ellenállást. Vagy mit gondoljunk arról az ellenállóról, aki a merészségével többször is veszélybe sodorta társai életét? Nagyon ellenemre van az olyan leegyszerűsítés, mint például Harry Mulisch Merénylet című regénye, amelyben az egyik szereplő jó, a másik rossz, a harmadik pedig a kettő között van. A valóság sokkal bonyolultabb. Találtam és kutatok például egy történetet, amelyben egy család négy éven át tizenegy zsidót bújtatott. A szülők igazi hősök voltak, amikor vállalták és teljesítették ezt a feladatot, a három gyerek viszont lelkileg a helyzet áldozata lett, mert nem bírták elviselni az ezzel járó stresszt.

Nem fél-e attól, hogy e megközelítés miatt megvádolják, hogy deheroizál?

A könyv épp arról szól, hogy a jók is dönthetnek rosszul, és a rosszak is tehetnek jót. A német oldalon is azt látjuk, hogy egyrészt ott van a véres megtorlásért felelős helyi parancsnok, aki igazi náci, és ott van a szabotázsnak áldozatul esett, hat hete szolgáló 18 éves kiskatona, aki legalább úgy utálta a háborút, mint a megszállás áldozatai. És ezt nem én konstruáltam meg így, hanem a valóság. És az is realitás, hogy ez a gyilkos náci nagyon enyhe büntetést kapott, odahaza pedig hősként fogadták. Ez és a hasonló esetek megrendítették sokak igazságérzetét. Emlékszem például, hogy apámat, aki a háború alatt Indonéziában embertelen japán fogságban volt, nagyon megviselte, amikor a holland királynő a hatvanas évek közepén lazán fogadta a japán császárt. Apám három napon át ki sem jött a szobájából, nem nézett tévét, nem hallgatott rádiót.

A háború történetét az utána következő évtizedekben Hollandiában korszakoktól függően mindig másképp mesélték el. Az ötvenes években csak hősök és tettesek voltak, a hatvanas évektől – kis túlzással – mindenki cinkos lett, napjainkban pedig a fekete-fehér történet egyre szürkébb, és egyre több árnyalata van. Ha harminc évvel ezelőtt írta volna meg ezt a történetet, módosított volna-e a korszellem a megközelítésén?

Ez egy nagyon széles merítésű könyv, ami segített abban, hogy függetleníteni tudjam magam a korszellemtől. A háborúról szóló korábbi könyvek mind csak egy vagy legfeljebb néhány emberre összpontosítottak. A holland irodalomban most történt meg először, hogy egy egész falu a főszereplő. Ez valódi totalitás, amelynek a sokféleség a legfőbb jellemzője.

Mennyiben példázza ez a falu, Rhoon a többi ilyen nagyságú holland települést?

A könyv megjelenése után rengeteg helyen jártam, és mindig azt hallottam, hogy „nálunk is így volt”. A németek a szabotázzsal szemben mindenütt ezeket a módszereket alkalmazták. És nem csak Hollandiában.

Elkönyvelhetjük-e a megtorlást mint embertelen, de bevett háborús eszközt?

Nem, mert attól, hogy bevett, még háborús bűncselekmény marad. Ráadásul ebben az esetben a németek a saját szabályaikat sem tartották be. De ha betartották volna, és a kivégzettek őrizetben lévők közül kerültek volna ki, a nemzetközi jog szerint a megtorlás akkor is törvénytelen lett volna.

Mit gondol a megtorlásban részt vevő közkatonákról?

Ők parancsot hajtottak végre, de számomra fontos felfedezés volt, hogy a kivégzésekhez kirendelt katonák között gyakran voltak olyanok, akik képtelenek voltak lőni. Ezzel a ténnyel korábban nem találkoztam. És érdekesek voltak számomra a kivégzés utáni reakciók is. Volt, aki hányt, de olyan is, aki náci dalokat üvöltözött. Szerintem a két reakció egy tőről, a félelemből fakadt.

Tulajdonképp a katonák is traumatizálódtak?

Berlinben egy író-olvasó találkozó után odajöttek hozzám idős asszonyok, és elmesélték, hogy a férjeik Hollandiában szolgáltak, de soha nem meséltek a háborúról, és csak most, amikor a könyvet olvasták, vetődött fel bennük a kérdés, miket is élhettek meg a férfiak. És most már jobban értik, miért riadt fel a férjük éjszakánként. Németországban a holokauszt, Sztálingrád és a nagyobb csaták benne vannak a köztudatban, de például a hollandiai megszállásról az a kép él, hogy nem volt annyira vészes.

Rhoonban legalább harminc holland nőnek volt viszonya német katonákkal. Érti, illetve megérti ezt?

Rhoon meglehetősen zárt falu volt, ahol szigorú társadalmi kontroll működött, és alig volt lehetőség szórakozásra. Aztán a háború egyik napról a másikra megrendítette az addigi szigorú magatartásnormákat, és lazult a magánéletet addig szűk korlátok közé szorító kontroll is. Ráadásul a német katonák mulatságra vágytak, ezért rendszeresen táncesteket rendeztek. Ezt a fiatal nők egyfajta felszabadulásként élték meg. És nyilván voltak köztük olyanok, akiknek eszükbe jutott, hogy a németek révén kicsit könnyebben élhetnének, hozzájuthatnának élelemhez, harisnyához, cigarettához, miegyébhez. A könyvben e kapcsolatoknak számos változatával találkozhatunk. Számomra Sandrien története a legérdekesebb. Ez a 23 éves nő egy igazi vérnáciba szeretett bele. A szudétanémet Loos talán még a parancsnokánál is kegyetlenebb volt, de ez a kedves lány még akkor is követte, amikor a németet áthelyezték. És az sem lehet véletlen, hogy a háború után Sandrien soha nem ment férjhez. Ez egy igazi Rómeó és Júlia-történet, csak itt Rómeó és Júlia a rossz oldalon álltak.

A könyv azt sugallja, hogy a háborúból senki sem kerülhet ki trauma nélkül. Aztán ezeket a traumákat továbbadják, és jöhetnek a másod-, harmad- és sokadgenerációs szindrómák. Van-e egyáltalán trauma nélküli ember?

Egy ilyen háborúból valóban senki sem kerül ki sértetlenül. Lehet, hogy valaki a jó oldalon állva jó döntéseket hoz, életben marad, de közben látja, mi történik másokkal, és már ott is a trauma az életében. A könyv kapcsán nagyon erős érzelmi reakciókat váltott ki például az a megalázó büntetés, amelyet közvetlenül a felszabadulás után a lakosság egy része a németekkel viszonyt folytató lányokkal szemben alkalmazott. A közönségtalálkozókon kiderült, hogy ennek sokszor nemcsak a gyerekek, de még az unokák is utólagos áldozatai lettek.

Egy interjúban Ön utalt arra, hogy Anne Frank és a könyv egyik női főszereplője egyaránt 14 éves volt. Mit akart ezzel mondani?

Hogy az ember ki van szolgáltatva a körülményeinek. Anne Frank a körülmények kényszeréből rejtőzött el abban a hátsó traktusban. Dirkje élete nem volt ennyire determinált, több választási lehetősége volt, de a körülményei, a nyomor erősen nyomták afelé, hogy különböző előnyökért odaadja magát német katonáknak.

Ez mennyiben menti fel őt?

Eszem ágában sincs felmenteni, viszont meg akarom érteni. Vagy ott van egy másik szereplő. A férje katona volt, Angliába menekült, majd harcolt a németek ellen, és hős lett. Igen ám, de ezzel cserbenhagyta a családját, és a feleség ott állt biztos jövedelem nélkül a gyerekekkel. Ha ezt tudjuk, könnyebben megértjük, miért adta össze magát német katonákkal. Ugyanakkor a faluban más nők is voltak hasonló helyzetben, de azok nem ezt a megoldást választották. Tettével segített a gyerekein, de a háború után még nekik is meg kellett bűnhődniük ezért.

Nem tudjuk, ki követte el a szabotázst, hisz azt soha senki sem vállalta magára. Mit gondol a tettesről?

Biztos vagyok benne, hogy a tettes nemcsak a németeket, hanem a lányokat is meg akarta büntetni. Három potenciális tettest is találtam, de egyikről sem tudom bizonyossággal állítani, hogy ő volt az. Az első gyanúsítottban szinte holtbiztos voltam, mert személyesen ismertem, és a háború utáni magatartása tökéletesen megfelelt egy bűnös ember reakciójának. Igen ám, de akkor meghallottam egy megalázott férj történetét, és nagyon elbizonytalanodtam, mert ez a második feltevés is nagyon hihetőnek tűnik. Egy regényben a harmadik is bőven megállná a helyét. Ez a potenciális tettes egy ellenálló volt. A jelleme alapján bőven elképzelhető, hogy önbíráskodott, mert nem tudta elviselni, hogy annyi falubeli nőnek van viszonya a németekkel.

Ez a harmadik tettes, aki abszolút a jó oldalon állt, erkölcsileg elítélendő?

Igen, mert senkinek sincs joga az önbíráskodáshoz. Ugyanakkor a könyvben nagyon megértő vagyok vele szemben, mert abban az emberben, aki a megszállók elleni harcban többször is kockára tette az életét, nyilván forrt a düh, amikor azt látta, hogy közben a lányok az ellenséggel enyelegnek.

Lehetett tudni, hogy minden merényletet megtorlás követ. Innen nézve hogyan kell megítélni az ellenállás megtorlást kiváltó akcióit?

Ez azért volt mocskos háború, és a nácizmus azért volt mocskos rendszer, mert az embereket ilyen helyzetekbe kényszerítette. A rotterdami ellenállási csoport kénytelen volt röplapokon tudatni, hogy soha nem hajt végre meggondolatlan akciót, mert 1944 táján a polgári lakosság már iszonyúan félt a felelőtlen merényletektől, és az ellenállás érezte, hogy a lakosság kezd ellene fordulni. Mit kellett volna tenni? Talán tétlenül nézni a megszállók kíméletlenségét? Vajon hibáztak az ellenállók, amikor lelőttek egy holland náci polgármestert, aki az egyik razziát a másik után tartotta, de a megtorlásnak tíz ártatlan polgár esett áldozatul? A könyv ezt a dilemmát sem kerüli meg, de kimondja, hogy ilyen helyzetekben egy erkölcsös embernek ellen kell állnia.