Az Ön fantáziadús, látomásos képzeleti és láttató elbeszélő művészetével már megismerkedhettünk a Szerezni egy nőt című novellafüzérének szerb fordítása révén. A díjazott mű mibenlétéről pedig csak a bírálóbizottság döntésének megindoklása alapján lehet sejtelmünk: kafkai abszurd sorsok, nyomasztó világok egyszerre sokkolók és elbűvölők. Kik ezeknek a novelláknak a figurái, és mi az, ami összeköti őket?

Ismerjük egymást. Közel vagyunk a másikhoz, most ugyan határ választ el bennünket, de nem mindig volt ez így. Ezekben a novellákban kisemberek szerepelnek leginkább. Tanyán élnek, a pusztaság közepén. Nagyvárosban téblábolnak, homályos polgári bérházakban hunyorognak a múltra. Panellakásokban haldokolnak. Kisvárosban élnek, saroktól sarokig, mintha mondjuk Palicson vagy Horgoson lennének, ahol Aleksandar Tišma is született. De például az a novella, amelyet a díjkiosztó ünnepségen, Újvidéken, a Matica Srpska épületében olvastak föl szerbül tőlem, az Adrián történik. Ott a tengerparton, kékben és hőségben. Ott is találtam ki. Szépen lejátszódott, amikor megpillantottam egy férfit a lányával, aki furcsán ingatta az óriási fejét.

Novellái, saját bevallása szerint olykor brutálisak is, azonban tárgyilagosan beszélnek arról, ami fáj és emiatt nem keresnek ellenfelet. A brutalitás, rémületesség elkerülhetetlen az elbeszélésben?

Semmi sem kötelező, semmi sem elkerülhetetlen. Beszélni akarok egy családról, ahol a szülők elveszítik a gyereküket. Beszélni akarok egy cigány gyerekről, akinek meg kell tanulnia, hogyan kell kitörölni a fenekét. Beszélni akarok egy lányról, aki a haldokló anyját kíséri át a másik oldalra. Én nem keresem a felesleges rosszat, igazán nem. Hanem amit látok és tapasztalok, azt elmondom. És úgy mondom el, hogy kerüljem a stiláris megfelelést és az esemény fölszínezését. Ezek realista szövegek, hétköznapiak, a lélek működéséről szólnak. Hát igen, a legbrutálisabb élményünk a háború. Ám a hétköznapok olykor, bizonyos szituációkban és relációkban ugyanazt a brutalitást képviselhetik. Béke, hétköznap, rend, rendetlenség, hit, hitetlenség mind emberből van, és az ember néha nagyon kegyetlen, és az is kegyetlen, ami az emberrel történik.

A díjat átvéve azt mondta, hogy a pokol ruhatárát olykor a személyes gardróbban találjuk meg. „Ki nem sétált már kézen fogva az ördöggel ezen a tájékon?” Ez azt jelentené, hogy ezen a lőporos hordón, amit Balkánnak vagy ex-Jugoszláviának neveznek, senki sem ártatlan?

Nem tudom, igazán nem. Azt hiszem, az áldozat megérdemelheti a tiszteletet. Én békében éltem le az életemet, ezért nagyon szerencsésnek mondhatom magamat. Szerencsés vagyok azért is, hogy megéltem a rendszerváltást, a kommunizmus bukását. És nem vagyok szerencsés, hogy most azt kell megélnem, hogy az ország mindenfajta társadalmi és kulturális területén harc van, harcot hirdettek, háborút folytatnak bizonyos nacionalista elvek szellemében. Jó, ha azt kérdezzük, ki lehet ártatlan, s ki nem, hátrafelé kell nézni. A béke is nehéz, békében élni, azt akarni, a békét tanulni kell, a béke sok apróság, sok kiegyezés, sok bonyolultság. Talán ez Szerbia legnagyobb feladata mostanság, ezt megtanulni, és nem az, hogy az ártatlanságot vagy a bűnösséget boncolgassa. Mondjuk, láttam egy nagy, barátságos óriásplakátot Seselj úr arcképével a város közepén.

A kiadó is, az olvasóközönség is, mindegyre regényt keres. Ön a rövid prózai formák felé fordult. Bibliográfiájának jelentős részét novelláskötetek teszik ki. Azt gondolja, hogy mindannak a lényege, amit el kell beszélni, amit meg kell jeleníteni – a fragmentumokban van?

Írtam én regényt is, nem is egyet, csekélyebb terjedelműt, egészen méretest is, például rendre sok szerb szereplőm van, és szerb mitológiát is érintek rendszeresen. Éppen most fejezek be egy kisregényt, amely Kleistet és az ő Kolhaas Mihályát idézi, és amely a mindenkori hatalmi viszonyokról beszélne. Hatalom és személyiség. Hatalom és hétköznap. Megalkuvás. Árulás. De nagyon fontos nekem a novella. Kár, hogy nem ismerik el, hogy mérsékelten preferálják. Nem is tudom, írni kell százegy novellát, hogy egy benézzen az ablakon, és a lakók is lássák, észrevegyék, megégesse őket, és soha ne felejtsék aztán. Jó, a regénynek könnyebb a dolga a piacon. Csak aztán? Szépen ellovagol ő is a felejtés lován. Nagyon sokat írnak. Nagyon sok író van. Nem a számítógép jelentette, mint azt húsz éve kiabálták és jósolták, a legnagyobb veszélyt, hanem az általános, ha úgy tetszik, globális dömping. Olyan a világ, hogy mindenből sokkal több van, mint amennyi kellene. De tényleg, mindenből, tej, hús, pillepalack, író. A novella meg kicsi maradt. Küzd, mint egy aprócska csónak, egy lélekvesztő az óceán közepén. Megjegyzem, nemes küzdelem. Néha meg is látják, hát na, ez a Tišma-díj.

Mit jelent Önnek annak a dátumnak a jelképessége, hogy az Aleksandar Tišma-díjat június 24-én adták át Önnek, azon a napon, amikor Tišma 1992. június 24-én, Újvidék központjában megszervezte a kilenc városunkban létező felekezet közös „Imádságát a békéért”.

Ez egy nagyszerű politikai és lélektani akció volt. Gyönyörű idealista gesztus. Mert nem is biztos, hogy hatott. Nem baj. Illetve az, persze. Sok küzdelmünk, akarásunk, óhajunk nem hat, vagy nem nyomban hat. Efféle esetekben, hol évszázados feszültségeket kellene békíteni, nemigen lehet azonnali nyeremény. Az ember rendre eltéved, de azért az utólag sem felesleges, hogy lássuk, mi lett volna a helyes út. Amit Tišmától tanulni lehet, az pedig ezen a tájékon a legtöbb, vagyis hogy látja azt is, aki nem olyan, mint ő, vagyis látni kívánja a másikat. Látni a többit, az eltérőt, és azt, hogy őt, a másikat hogyan lehetne megszólítani. Nagy dolog ez, ha hiábavaló, ha nem, próbálkozni kell.

(Fotó: Valuska Gábor / Litera)