Mi jut eszedbe, ha azt hallod, Jelenkor folyóirat?

Az emberélet útjának harmadán(?)/negyedén(?) egy nagy sárgálló erdőbe jutottam, és még azóta sem kerültem ki belőle. 1992 óta dolgozom a folyóiratnál, szóval nagyjából a felnőtt életem munkás része jut eszembe róla: sok nagyszerű dolog, ember, és sok küszködés. Azt hiszem, lassan jogosan énekelhetem az amerikai munkásdalt: „a lelkem a vállalatot illeti meg”.

Hogyan kerültél kapcsolatba a lappal, és milyenek voltak az első emlékeid, benyomásaid?

Először a dombóvári, akkor Gőgös Ignácról elnevezett gimnázium könyvtárában, a folyóiratok tárlóján pillantottam meg, valamikor 1980 őszén, elsőosztályos tanulóként. Annak az évnek a januárjától volt ilyen sárga a borítója, Martyn Ferenc nyomán, s számomra mindenesetre működött, magához vonzotta a tekintetemet. Kinyitottam, és az impresszumban azt olvastam, hogy „szerkesztő Pákolitz István”. Nem tudom, miért nem maradt meg az emlékeimben a főszerkesztő, Szederkényi Ervin neve, talán Pista bácsié érdekesebbnek tűnt a memóriám számára. Szederkényit aztán soha nem ismerhettem meg, mert ő ’87 februárjában meghalt, én pedig a pécsi egyetem magyar–esztétika szakos hallgatójaként valamikor ez után, a harmadévben gyakorlatra kerültem a Széchenyi tér 17. alatti régi nagy szerkesztőségbe, ami lenyűgözött a kinézetével. Ott Csordás Gáborral és Csuhai Istvánnal találkozgattam, orientálni próbáltak erre-arra, és vitatkoztunk, erre jól emlékszem, a regionalitásról és a Sorsunk-hagyományról. Aztán az egyetem után egy-két évig újságíró voltam, független lapokat próbáltunk készíteni Pécsett, és írtam a Gábor által útjára indított Jelenkor Kiadó könyveiről is, például Szentkuthy Barokk Róbertjéről. A Jelenkorban az első kritikám Szabó Lőrinc Bírákhoz és barátokhoz című, a második világháború után „az maga mentségére” írott könyvéről szólt. Végül jött az ominózus hívás ’92-ben.

Mi az, ami miatt szerinted fontos lenne, hogy a Jelenkor irodalmi folyóiratként megünnepelhesse a 100. születésnapját is?

Egy dolog világos számomra: egészen biztosan nem azért, hogy legyen munkahelyem. Komolyra fordítva a szót: az azt mutatná, hogy olyan ország vagyunk, ahol történelmi korokon átívelő, nagy hagyományú intézmények vannak (és persze nem olyasmire gondolok most, mint a korrupció), ezek pedig az európai értelemben vett konzervatív gondolkodás felől nézve komoly értékek egy társadalom számára. Olyan igazodási pontok, amelyeket meg lehet próbálni a mindenkori kortárs módon továbbvinni vagy éppen kritikailag viszonyulni hozzájuk. Azt jelentené, hogy egy-két jó dolog is van korunkban, nem kell mindent újrakezdeni.

(Fotó: Tóth László)