Mi jut eszedbe, ha azt hallod, Jelenkor folyóirat?

Mielőtt a lap szerkesztője lettem volna, alighanem azt válaszolom, hogy egész egyszerűen az irodalom, és az a kíváncsiság, hogy kik lesznek benne az új számban. Most, hogy már régóta a folyóiratnál dolgozom, a szerkesztőség légköre jut eszembe, amelyet sok minden meghatároz, a kollégáktól a helyiségeken és a bútorokon át az asztalomon heverő kéziratokig és a szerzőkig. Valamiféle még mindig bizsergető otthonosság.

Hogyan kerültél kapcsolatba a lappal, és milyenek voltak az első emlékeid, benyomásaid?

A bátyám egyetemistaként Jelenkor-előfizető volt, így gyerekkoromban ott sorakoztak a lapok a polcokon a Holmi számainak társaságában. Sárga és barna lapgerincek, egy másik polcon Nappali Házak, nem nagyon olvasgattam akkor még őket, nyolc évvel fiatalabb öcs vagyok. Aztán miután a testvérem elköltözött, és nem hozta többet a postás a lapot, 15 évesen valamiért én is megvettem az újságosnál az első Jelenkoromat, az 1999. novemberit. Rögtön össze is kentem a gimnáziumi büfében vett pizzaszelettel, piros Martyn-betűk és paradicsomszósz. Emlékszem, hogy nagyon tetszett a szám, a cserépkályhánk mellett olvasgattam este, csodálkozva, hogy ilyen egyszerű is lehet az irodalom (Oravecz Imre-versek), ugyanakkor ennyire mai is (Szántó T. Gábor elbeszélése). Kölcseyt tanultuk ekkor a középiskolában, erőt is vett rajtam a klasszikusokkal szembeni kamaszos dac. S minden bizonnyal ekkor tudtam meg, hogy léteznek könyvkritikák, méghozzá hosszúak is (Keresztesi József KAF-ról).

Aztán esztétika-magyar szakos pécsi bölcsészhallgatóként Szív Ernő tárcáiról tartottam referátumot Thomka Beáta szemináriumán, aki az óra után felvetette, hogy írhatnék neki egy szöveget Darvasi akkoriban megjelent válogatott novelláskötetéről. Legnagyobb ámulatomra nem sokkal később e-mailt kaptam Nagy Boglárka szerkesztőtől, hogy a Jelenkor hozná az írásomat.

Mi az, ami miatt szerinted fontos lenne, hogy a Jelenkor irodalmi folyóiratként megünnepelhesse a 100. születésnapját is?

Talán fellengzősnek hangzik, de szerintem ez azt jelentené, hogy ezek szerint hosszú távon a magyar irodalmi kultúra egész normálisan működik, és hagyják is működni. Nem lenne semmi. És bácsiként talán még megszoríthatnám az új szerkesztők kezét.

(Fotó: Kiss Tibor Noé)