Mi jut eszedbe, ha azt hallod, Jelenkor folyóirat?

Az épület, az emeleti folyosó, a folyosó barna faburkolata, a szerkesztőségi szobák sötétbarna szekrényei, a szekrényekre celluxozott poszterek és A4-es lapok („Onok hal`asóan tévednek”), a festmények, a régi fémventilátor, a tíz éve ottfelejtett kardigán, a „ki tudja kié” zakó. A nagyterem festékpaletta-alakú nagyasztala (ahol minden webszerkesztőségi ülés előtt addig tologatjuk ide-oda a sárga lapkupacot, hogy mindannyian lássuk egymást). (Ezernyi ilyen apró, közös munkahelyi pillanatkép vagy rítus.) Minden ódon, de nem áporodott. A Jelenkor a munkahelyem, ahol elég gyenge a hatékonyságom, mert hetente azon kapom magam, hogy a feldolgozásra kapott prózákkal és versekkel nem a munkámat végzem, vagyis nem tördelem – hanem olvasom azokat.

Hogyan kerültél kapcsolatba a lappal, és milyenek voltak az első emlékeid, benyomásaid?

A magyar irodalmi élet egyik legközhelyesebb és sokak számára (joggal) legirritálóbb (bulvár)témája következik: egy futballmeccsen. Az egyetemen volt egy csapatunk (a Vardar Szkopje), ahová a világ legjobb angol stílusban játszó amatőr kispályás csatára, Gazdag Jóska egyszer elhívta néhány bölcsész/művész ismerősét (Ágoston Zoltánt, Nyári Zsoltot és Takáts Józsefet). „Pedig milyen fiatal” – gondoltam magamban, miután megtudtam Gazdag Jóskától, hogy Ágoston Zoli a Jelenkor főszerkesztője. Szociológia szakosként akkoriban tényleg csak annyi észrevételem volt a lappal kapcsolatban, hogy Takiék milyen jól fociznak. Közel tíz évvel később aztán – legfőképpen Szolláth Dávidnak köszönhetően – megjelent a Jelenkorban egy részlet az Inkognitóból, majd Zoli felkért a lap tördelőjének, de ez már egy másik élet kezdete volt. „Mennyi normális ember” – ezzel az élménnyel tértem haza minden szerkesztőségi beszélgetés, lapbemutató, kötetbemutató vagy születésnapi/karácsonyi ünnepség után, amelyen a Jelenkorhoz így-úgy köthető személyek jelentek meg. Ennek számomra felbecsülhetetlen jelentősége van.

Mi az, ami miatt szerinted fontos lenne, hogy a Jelenkor irodalmi folyóiratként megünnepelhesse a 100. születésnapját is?

Talán hülyén hangzik, de reménykedem abban, hogy negyven év múlva lesz még magyar nyelv, lesznek magyar nyelven író alkotók és lesznek az irodalom iránt érdeklődő olvasók. Vagy hogy lesz még fa a bolygón, amelyet nem sajnálunk kivágni irodalmi lapok kedvéért.