Az Egy napot több kisfilmed, dokumentumfilmed és egy riportfilmed előzte meg. Úgy érzem, tetten érhetők korábbi filmjeid egyes motívumai, jegyei az Egy nap néhány pontján (például a gyermek-szülő kapcsolat tematizálása a Lépcsőspróbában, vagy hogy egy női sorsot, életszakaszt kísérsz végig a Ha bírszban). Te hogy vélekedsz, mi az, ami összeköti eddigi munkáidat?

Mindig a hétköznapi érdekel. Ami kicsi és átlagos: a „semmi különös”. Sokszor azt gondolom, hogy a különösről, az extrémről vagy a speciálisról filmet csinálni könnyű, az nem nagy művészet. Mintha csak annak lenne érdemes nekiállni, amiről nem evidens, hogy lehet róla filmet készíteni. Mindez eléggé sántít, én is érzem. Legkevésbé azon múlik egy film milyensége, hogy miről szól. Lehet, hogy csak ezzel nyugtatom magam: így magyarázom meg, hogy miért nem merek úgynevezett izgalmasabb témák felé fordulni. De valóban nem merek – ha valami túl izgalmas, egyből elvesztem az érdeklődésem. Legyen inkább semmilyen, akkor felvillanyozódom. Ez már igen! Ebből filmet csinálni, az valami! Mintha valami extrémsport-szerű kihívást éreznék, ha szembetalálkozom az unalommal.

A film alapját valóban ezek a mindennapiságok, hétköznapi banalitások képezik. Miért pont ezeket a mozzanatokat választottad ki, és volt-e olyan ötlet, amit te és forgatókönyvíró-társad (Mán-Várhegyi Réka) sem tartottatok filmbe illőnek?

Az apró eseményeket mind loptam valahonnan: vigyáztam néha az unokatestvérem gyerekeire, így a filmben látható dolgok legnagyobb részét egyszerűen láttam, vagy általuk megéltem. Ha például elhozod őket az óvodából, fogalmad sincs, hogy melyik lehet az ő cipőjük, kérdezgeted ott téblábolva a többi szülőt, akik nem tudják, ki vagy, gyanús alak, aki még azt sem tudja, melyik a gyereke cipője, a gyereket meg hiába kérdezed, úgysem válaszol, vagy ha igen, abban nincs sok köszönet... Ezenkívül Kucserka Zsófia barátnőm néhány éve pontokba szedve leírta egy napját – ez is fontos forrása volt a forgatókönyvüknek. Az, hogy mi kerül bele és mi nem, az szerkesztés és arányérzék kérdése. Vajon mikor érzi majd úgy a néző, hogy túlterheltük a történetet. Mikor válik túlzássá, irreálissá a nap. És tudjuk, hogy ennek semmi köze az „élethezˮ. Az „életbenˮ bizonyos napokon ennek a sokszorosa belefér. Gond nélkül, hitelesen… De mi nagyon szerettük volna, ha a filmben, ezen a napon az akadály vagy a baj mennyisége hihető keretek között marad. És ebben a kérdésben Rékára igazán lehetett számítani. „Ne csináljunk már mártírt ebből a nőből!ˮ – mondogatta. Szerettem volna a hétköznapok sárjellegét tapinthatóvá tenni: ha túlzásba esünk, akkor félő, hogy a néző eltávolodik, és csak legyint az egészre.

Mit jelent számodra ebben az értelemben, hogy egy film hiteles? Hol húzódik a fikció és a valóság határmezsgyéje?

Furcsa kérdés, mert attól, hogy valami „valóságos”, még nem lesz egy filmben hiteles. A hitelességnek meg nem feltétlen van köze a valósághoz. Egy sci-finek is „hitelesnek” kell lennie, nem csak egy realista filmnek vagy könyvnek. Csak másképp. Más műfaji kódok, más színészi játék mentén.

Azt, hogy ebben a filmben hol húzódik a határ valóság és fikció között, hogy valósnak hat-e vagy sem, azt én is onnan tudom meg, hogy ezt jelzik vissza a nézők: azt mondják, valósnak hat. Hogy ez miből fakad pontosan, csak tippelni tudok, de a fent említett arányokat talán jól lőttük be. Sokat hezitáltunk, hogy válasszuk-e a dogmás kamerakezelést, attól valóságosabbnak fog-e hatni. De arra jutottunk, hogy a dogmás eszközök, például a zaklatott kameramunka ma már nem szolgálja azt, amit egy filmben valóságként ismerünk fel. Mára az nem a valóság jele már, hanem egy stílusé. A történetmesélés nézőpontja is segít talán: nem tudsz mindent, nem látsz mindent, csak annyit, amennyit a szereplő tud és lát – ez a korlátozottság hozzátartozik a valóságérzetünkhöz. Nem tudunk mindent.

A filmben explicitté tetted azt, amit általában „láthatatlan női munkaként” emlegetünk. Számomra érdekes módon azáltal, hogy a hangsúlyt az anya mindennapos tevékenységére helyezted át, az apa figurája és munkája háttérbe szorul, a férfi karakter pedig inkább csak a megcsalás-szál révén kerül ismét előtérbe. (A film főszereplője, Anna és férje, Szabolcs házassága megromlik, miután kiderül, hogy Szabolcs Anna egyik barátnőjével találkozgat.) Miért ezt a megoldást választottad, és miként került a forgatókönyvbe a megcsalás?

Erre a szerepcserére eddig nem gondoltam. Az én koncepcióm alapján ez egyszerűen a nézőpont kérdése: mivel Annával tartunk végig a filmben, ezért nem látjuk, hogy mit csinál Szabolcs. Azzal, hogy ennek révén a férfi sokkal jobban leértékelődik, mint kellene, vagyis hogy mivel nem mutatjuk az ő tevékenységét a filmben, úgy jelenik meg, mintha nem is lenne fontos, nem számoltam. A megcsalás-szálat elsősorban nem azért írtuk a forgatókönyvbe, hogy a férfi karakter ezzel visszakerüljön a történetbe, hanem egyszerűen kellett valami: egy szál, vivőanyag, egy háttér, ami mindvégig ott van az apró, jelentéktelen események mögött, de ami mégis összefogja az egészet: hogy ne essen szét a film banális és rutinszerű események sorára. Mert szétesett volna, ez meggyőződésem. Onnan tudom, hogy én is ki akartam venni, de nem lehetett, ráadásul éppen ez irányítja rá a fókuszt az apró és jelentéktelen dolgokra, amelyekkel a nap szépen ki van töltve. Amelyek attól válnak fontossá, hogy a főhőst megakadályozzák abban, hogy valami egyébbel töltse az idejét. Mondjuk lelki életet éljen.

A veled készült eddigi interjúkban általában a film társadalomkritikai attitűdjére helyezték a hangsúlyt. A Szarajevói Filmfesztiválon felszólaltál a társadalmi nemek szak megszüntetése ellen, és azt nyilatkoztad, hogy az Egy nap sem készülhetett volna el, ha nem tanulsz feminista kritikát az egyetemen. Ezzel a megközelítésmódoddal összefüggésben volt-e olyan konkrét elméleti munka, ami kifejezetten formálta a (rendezői) látásmódodat?

Nagyon szeretem Julia Kristeva Nők ideje című tanulmányát, amelyben fontos kérdés, hogy vajon elképzelhető-e a bűntudattól mentesített anyaság. Részben valami ilyesmiről is szól talán ez a film, de amúgy fogalmam sincs. Mindenesetre valaki egész nap jön-megy, teszi a dolgát, és közben – azt hiszem – enyhe, de állandó lelkiismeret-furdalással küzd.  Valakire épp már megint nem figyelt, nem hallotta meg, nem volt elég kedves, nem volt vele elég időt, nem tudott az iskolai baján segíteni, nem mesélt még egy mesét…

De nyilván nem csak ez a szöveg hatott rám. A sok-sok elméleti szövegen keresztül egyfajta szemléletmód jött át. Feltűnt, hogy lehet írni verset a mosásban örökké elkallódó fél pár zokniról, mint Tóth Krisztina teszi. Bármennyire hétköznapi, tipikus és jellemzően női tapasztalatról van szó, témává, egy vers tárgyává válhat. Segített észrevenni valamit, ami az orrunk előtt van, csak annyira természetes és láthatatlan, mint a levegő. Nézem a kanapén ülve, hogy jé, már megint mit cipel szomszédasszonyom, Sárdi Anna, harmadszor rohan végig a gangon, pedig még csak reggel 7 óra. Mit művel az unokatestvérem nap mint nap? Hogy néz ki egy délutánja? Hogy bírja? Teljesen átlagos, amit csinál. Nem jár érte kitüntetés, nem is kérdezi meg tőle senki, hogy bírja, csak tolja a szekeret némán előre. Ő is, meg a férje is. Mi lenne, ha megkérdeznénk, hogy vannak? Miből áll egy háromgyerekes nő átlagos, semmi különös napja? Amikor a gyerekszereplőket kerestem, sokszor kérdezték tőlem a szülők, hogy miről szól majd a film. Mondtam, hogy egy háromgyerekes nő egy napjáról. Gyakran az volt a válasz: „Ne folytasd, mindjárt elbőgöm magam.ˮ

De szerencsére a kormányunk gyorsan bezárta a gender szakokat a családok évében. Elejét vették a további kérdezősködésnek.

Egy interjúban feltetették neked azt a kérdést, hogy mennyire számít nőfilmnek az Egy nap. Válaszodban ezt túl tág terminusnak tartottad ahhoz, hogy a filmedet ez alapján definiáld. Anette Kuhn a Women’s Pictures: Feminism and Cinema című kötetében a nőfilmeket ellenmoziként határozza meg a domináns mozival szemben. Utóbbit olyan alkotások gyűjtőfogalmaként használja, amelyekben a nőket mint látványosságokat, vágy tárgyait vagy mint a szexualitás jelölőit ábrázolják. Ellenmoziként definiálja azokat a filmeket, amelyek feltárják a nőkkel kapcsolatos konstrukciókat, valamint olyan témákat feszegetnek, amelyeket a domináns mozi mellőz vagy háttérbe szorít. Kuhn szerint a feminista ellenmozi filmjeiben a női szereplők általában önmegvalósításra és függetlenségre törekednek. Ebben az értelemben használhatjuk-e a nőfilm kategóriát az Egy napra? Hogy érzed, meghatározó-e a mai magyar filmiparban a domináns mozi nőképe?

Szerintem a domináns mozi mindenképpen jelen van, létezik: nagyon erősek a sztereotípiák, gondoljunk csak a Pappa Piára vagy a Budapest Noirra, amelyek észrevétlenül használják a konvenciókat a nőkkel, női karakterekkel kapcsolatban – még ha maguk a filmek nem is konkrétan erről szólnak. Az Egy nap magyar kontextusban Hajdu Szabolcsék filmje, az Ernelláék Farkaséknál felé közelít, ám fontos, hogy noha mostanában beszélnek a magyar film reneszánszáról, de szerintem nyilvánvaló, hogy itt nincs mozgalom. Ez nem művészeti irányzat, amelynek láthatjuk a termékeit vagy produkcióit, nem egységes, nem hasonlít például a román újhullámhoz, amelynek képviselői más szituációkban, de hasonló világokban gondolkodnak. Itthon nagyon széles a repertoár, és ilyen értelemben nem tudom, hogy az Egy nap hol helyezkedik el: nyilván vannak előzményei, de nincsen egy markáns irány, amihez illeszkedne vagy éppen eltérne tőle. Az általad említett definíció alapján sorolható az ellenmozi kategóriájába az Egy nap is, azzal a kitétellel, hogy Anna tulajdonképpen nem törekszik önmegvalósításra, sokkal inkább „csak” túlélni akar. Abban az értelemben is ellenmozi, amiről már korábban beszéltünk: a filmvásznon látható és a cselekményt kilencven százalékban kitöltő események szerintem nem szoktak általában a moziban visszaköszönni, vagy nem ebben a dózisban. Át szoktuk ugrani őket az izgalmasabb cselekmény kedvéért, itt viszont erre nincs lehetőség. Az önmegvalósítás azonban szerintem itt nem jön szóba, ez egy szolgai vitele a napnak. Erről Kováts Eszter és Gregor Anikó Nőügyek 2018 – Társadalmi problémák és megoldási stratégiák című kötete jut eszembe, amelyben szintén leírják azt a paradoxont, hogy ha a nőket kérdezik, akkor eleve nem nőként ismerik fel a problémáikat: a nőknek olyan elemi szintű (anyagi, munkahelyi) nehézségekkel kell szembenézniük és megküzdeniük, hogy úgy tűnik, az önmegvalósítás szóba se jön.

Az általad említett szerzőpáros kutatása rámutat, hogy a nők megélt valósága és a társadalmi helyzetükről folyó diskurzus szinte alig érintkezik ma Magyarországon: a magyar közbeszédben a nők mintha elsősorban családi szerepeiken keresztül lennének csak jelen. Te több interjúban hangot adtál például az otthoni munka meg nem becsültségének – ezzel összefüggésben miként gondolsz a mozifilmre mint fogyasztható műalkotásra a nézői véleményformálás szempontjából? Célod volt-e vagy volt-e elvárásod azzal kapcsolatban, hogy az Egy nap határozott társadalmi felelősségvállalásként jelenjen meg és hozzájáruljon a társadalmi konvenciók lebontásának, feloldásának kísérletéhez?

Szerintem célja nem lehet. Biztos vannak olyanok, akik kifejezetten mozgalmi filmet készítenek, mert társadalmi struktúrákat akarnak felbontani. Lehet gyártani propagandafilmet meghatározott ügyek érdekében, de szerintem művészi indíttatásból érdemes filmet rendezni és alkotni, nem pedig művészeten kívüli szándékok miatt. Ugyanakkor nyilván a művészeti világ nem független a társadalmi világtól, tehát nem fogok reflektálatlan nőképeket megjeleníteni egy filmben, és persze azt sem lehet mondani, hogy ne lenne összefüggés: bizonyos értelemben egy filmmel a sztereotípiák vagy a domináns elképzelések ellen küzdök. Azt viszont nem gondolom, hogy ez volna a fő cél vagy ebben merülne ki az alkotás. A film beindíthat egy társadalmi diskurzust, elkezdődhet valami körülötte, gerjeszthet egy nagyobb folyamatot, de ez szerintem teljesen kiszámíthatatlan: elgurítod a labdát, aztán lesz, ami lesz.

A továbbiakban elköteleződnél a női sorsok mellett, vagy más témában rendeznél, megtartva társadalomkritikai attitűdöt, szempontot?

Semmiképpen nem szeretnék csak a női sorsok mellett megmaradni, és nem azért, mert nem vallom ezt a problémát magaménak, hanem mert azt gondolom, hogy a művészet tágasabb mező. Nincs kedvem magamra zárni az ajtót. Ez egyébként nyomasztó: azt lehet érezni, hogy ha véletlenül valaha csinálnék még filmet és ne adjʼ isten szintén női témát választanék, akkor örökre bekerülnék abba a fiókba, hogy „na, ő az, aki ezzel foglalkozik”. Ez valóban érdekel, de más is foglalkoztat. Van még kérdés a világon azon túl is, hogy milyen az emberek neme, és abból mi következik.