Mi jut eszedbe, ha azt hallod, Jelenkor folyóirat?

Hagyomány és munka(hely).

Hogyan kerültél kapcsolatba a lappal, és milyenek voltak az első emlékeid, benyomásaid?

Valahol ott kezdődik a dolog, hogy 2011 őszén jelentkezem Szolláth Dávid egyetemi óráira, pár hét alatt összeszedem magam, és megkérdezem tőle, hogy adhatnék-e neki verset. Erre azt válaszolja, „pedig azt hittem, barátok leszünk”. De adhatok verseket. Pár hét múlva ismeretlen telefonszám hív, Ágoston Zoltán főszerkesztő keres, be kellene fáradnom a Művészetek Házába. Bennem vigyázzba áll, ami vigyázzba szokott. A megbeszélt napon az unikum–kisfröccs–láncdohányzás–rágó bátorító kombinációja után ólomlábaimon fölbotorkálok a szerkesztőségbe, némi kóválygás után megtalálom az irodát, megzavarom Zoli és Görföl Bali beszélgetését. Balázs leültet a másik irodában, le akarják közölni a verseket, csak itt-ott még dolgozzak velük. Oké. Mondjuk, lehet, hogy nem egészen így történt – pl. miért a Zoli hívott? (Talán azzal keverem, amikor a német versfordítások miatt kellett bemennem?) Az mindenesetre biztos, hogy a 2012. januári Jelenkorban benne vannak életem első versközlései. Aztán továbbra is járok a Dávid óráira, 2013 februárjában szerkesztőségi gyakorlat indul, néhány társammal itt vagyunk, amikor nyáron megújul a honlap. Úgy is mondhatnám, itt felejtjük magunkat, csináljuk a honlapot, meg amit ránk bíznak. Aztán másfél év TÁMOP: archívumot digitalizálunk. Aztán részidős munkahely: honlapszerkesztés meg egyebek. Aztán...

Mi az, ami miatt szerinted fontos lenne, hogy a Jelenkor irodalmi folyóiratként megünnepelhesse a 100. születésnapját is?

A Lovasi énekli, hogy „Tegyetek el befőttet, lesz még a világ jövőre. / Te sem leszel halott, és én sem tudom előre”. Szóval ha a Jelenkor megérné a 100. évfordulót, azt jelentené, hogy 40 év múlva lesz még a világ, és azt is jelentené, hogy Pécs is lesz még, ami – Csorba Győzővel szólva – „Nekem: A VÁROS mindörökre”. Nem lenne szar.

(Fotó: Kiss Tibor Noé)