Mi jut eszedbe, ha azt hallod, Jelenkor folyóirat?

Szellemi szabadság, hagyománytisztelet, nyitottság, jellemzően kortárs törekvések közvetítése, szóval nagyon tudatosan a sokszínű jelenben létezés, ilyenek. És nevek, sok-sok név…

Hogyan kerültél kapcsolatba a lappal, és milyenek voltak az első emlékeid, benyomásaid?

Szülővárosom, Győr megyei könyvtárában heti rendszerességgel tartotta összejöveteleit egy nyugtalan és a művészetek, de különösen a kortárs jelenségek iránt érdeklődő középiskolás baráti kör, úgyhogy 16 éves koromtól olvasója voltam a Jelenkornak, s a város irodalmi pályázatain való sikeres szerepléseimen föllelkesülve 1969 kora nyarán aztán mertem is postázni néhány „költeményt” a lapnak. A küldeményemre kapott biztató választ követően a Jelenkor 1970. januári számában közölt verseimmel az előző év őszén már a tanárképző főiskola hallgatójaként nyitottam be azon a szerkesztőségi ajtón, mely fölött megszólalt a sokat emlegetett, legendás rézcsengő… Elkezdődött valami, elkezdődött egy másik élet is Szederkényi Ervin, Csorba Győző, Pákolitz István, Bárdosi Németh János, Lovász Pál, Bertók László, Makay Ida, Arató Károly, Marafkó László és talán mások figyelmétől is kísérve.

Mi az, ami miatt szerinted fontos lenne, hogy a Jelenkor irodalmi folyóiratként megünnepelhesse a 100. születésnapját is?

Nincs kidolgozott elképzelésem a jövőről, a majdani történeti korszak természete nem kiszámítható, de azért volna fontos, ami a kérdésben szerepel, mert az elmúlt évtizedek tanúsága szerint a maga módján továbbra is hozzájárulhat ahhoz, hogy emberségesebb legyen a világ, hogy egyáltalán utódaink is emberként és lehetőleg hitelesen élhessék mindennapjaikat.

(Fotó: Tóth László)