Mi jut eszedbe, ha azt hallod, Jelenkor folyóirat?

Sárga – OTT megjelenni – pontosan 30 éve – „pécsicum”.

Hogyan kerültél kapcsolatba a lappal, és milyenek voltak az első emlékeid, benyomásaid?

Amikor 1982-ben elkezdtem verseket írni, elég hamar éreztem úgy, hogy meg kéne jelenniük… Gyerekgyógyász édesapámnak volt egy idősebb gyerekgyógyász kollégája, aki akkor Szekszárdon volt főorvos: Csordás Jenő. És az ő fia, Csordás Gábor ekkorra már saját ígéretes orvosi pályáját félbeszakítva költő volt, irodalmár, mi több, a Jelenkor egyik szerkesztője. Felettébb logikusnak tetszett, hogy verseim első csokrával őt örvendeztessem meg. Szépen legépeltem 5-6 darabot, természetesen a legjobbakat, és feladtam a Széchenyi tér 17. címre, amit egy friss Jelenkor-számból néztem ki. És vártam nagy izgalommal, noha apám figyelmeztetett, egyrészt lehet, hogy hetekig vagy hónapokig kell várni a válaszra (bár abban biztos volt, hogy erre a névre Cs. G. mindenképp reagál valamit, elvégre apám gyakorlatvezetője volt medikus korában); másrészt azért ne tápláljak hiú reményeket, elsőre biztos nem fognak hangos ovációval fogadni – de majd meglátjuk… Már tanév volt, amikor Pannonhalmán az órák után Dániel atya kiosztotta a leveleket, és köztük ott volt a Jelenkor vöröses feliratával ékeskedő borítékja is. Ez állt benne, kézírással, sebtében kaparva:

„Kedves Méhes Károly!

Megkaptam verseit, amik vegyes benyomást tettek rám. A művek többsége nem más, mint rímkényszerről rímkényszerre vánszorgó versike. Azonban A boa-fa története végig hiteles látomás, a nyelvi pongyolaságaival együtt. Ez alapján biztatom és kérem, hogy idővel önkritikusabb válogatással jelentkezzen ismét.

Üdvözlettel: Cs. G.”

Eszerint cselekedtem, még jó párszor. Majd röpke 6 évvel később, 1988-ban tényleg megjelent 2 versem a Jelenkorban.

És ez a kapcsolat azóta is tart.

Mi az, ami miatt szerinted fontos lenne, hogy a Jelenkor irodalmi folyóiratként megünnepelhesse a 100. születésnapját is?

Remélem, hogy negyven év múlva még mindig lesznek írók és költők, fordítók és kritikusok – nekik fontos. Nem mondom, hogy elsősorban, de talán mégis. Mert igazán az a fontos, hogy negyven év múlva is legyenek rájuk kíváncsi olvasók. És persze az, hogy az írott és kinyomtatott (vagy valamilyen formában megjelenő, elérhető) szóra, gondolatra is legyen igény és mód. De mint ahogy 1958-ban sem lehetett még csak elképzelni sem, mi lesz, milyen lesz 2018-ban, mi sem tudhatjuk, hogyan állnak majd a dolgok, a világ 2058-ban. Mindig a jelenkorban élünk – épp ezért lenne jó, ha a Jelenkor is része lenne, akkor is.