A kötetcím Kálnoky László azonos című versére utal, sőt, a címadó vers – amelyet a Jelenkor közölt a 2017. októberi lapszámban – pedig kölcsönzi is kezdősorait a Kálnoky-versnek. A szemfüles olvasót nem lepheti meg, hogy fontos számodra Kálnoky, hiszen esszét is írtál a lírájáról. Ám Kálnoky – vagy Vas, vagy Zelk – nem számít manapság közkézen forgó, gyakran olvasott szerzőnek. Téged mi vezetett ehhez a lírához, és mi tartott ott?

„Mit akar e sok álnok itt?! / Olvassunk inkább Kálnokyt!” – ez az iránymutatás még a Petri-olvasás közben jött szembe velem, és az viszonylag hamar beláthatóvá vált, hogy milyen nagy hatást gyakorolt akár Petri, akár Tandori pályájára Kálnoky László. Izgalmas volt először az ő fénytörésükben nézni vissza erre az addig nagyon felületesen ismert költészetre, hogy aztán nemsokára önjogán nyomjon meg a súlya. (Emellett felmérhetetlen az a munka, amit Kálnoky a világlíra magyarra fordításában elvégzett, s noha – a mindent eredetiben olvasás országában – szokás magabiztosan borongani azon, hogy mennyi minden nincs meg magyarul, ami igaz is, de például éppen Kálnoky által is férünk hozzá remekművekhez.)

Keveseknél találkozni ilyen széles poétikai repertoárral, maszkváltások sokaságával: narratív hosszúvers, filozófiai költészet, el egészen az automatikus írás határsávjáig, vagy már túl azon. A bőségből engem elsősorban egy korszaknak, a történelemnek a lírai lepárolhatósága érdekelt, ennek a poétikai finomszerkezete, miközben meglehetősen, már-már irritálóan messze állnak például a Homálynoky Szaniszló-versek attól, amit én egyelőre csinálok.

Az általad emlegetett esszé címébe már belekerült a holtidény kifejezés az azonos című Kálnoky-vers okán: ott elsősorban mint korszakmotívum érdekelt, és lett számomra az örökhétfő párja. Az érkezésem iránya viszont közben átalakult: most már nem egy korszak (lehetséges – artisztikus – reprezentációja) iránti érdeklődésből olvasom a verset, hanem a verset olvasom, aminek (több más mellett) az egyik nyeresége az engem izgató korszakkal való szembesülés. Ezt szemléletbeli váltásnak semmiképpen sem mondanám, viszont talán képes rámutatni arra, hogy miben más a Holtidény működése az első kötetemhez, a Garázsmenethez képest, még ha korszak és közérzet, ezek politikuma egyként kitüntetett „témája” és „toposza” is mindkettőnek.

Az pedig egy másik egészen fontos kérdés, hogy az én Holtidényem (mármint a vers) milyen pontokon és milyen erővel kezdi ki Kálnokyét, hogy ennek a Holtidény mint kötetegész tekintetében kitapintható-e a tétje, és hogy több tud-e lenni mindezek mellett puszta hommage-nál, szellemidézésnél, taxidermiánál.

Azt gondolom, hogy a Garázsmenet mindenekelőtt közérzetiesnek, illetve generációsnak mondható tendenciái miatt emelkedett és emelkedik ki a fiatal líra mezőnyéből. A Holtidényre ilyen címkék nem aggathatók, mégsem távolodtál olyan messzire tőlük, hiszen áttételesen az új versek mögött is a ká-európai életre, sorsokra vonatkozó, húsba vágó kérdéseket sejthetjük meg. Miért tartod fontosnak ezt a kérdéskört?

Történeti-nyelvi-geopolitikai okoknál fogva fennállt és fenn is fog állni Ká-Európa mint önálló térség. Az állandósuló átmenetiség történeti-földrajzi-kulturális állapota ez, nem lehet belőle kivedleni, mert adottság. Persze vigyázó szemünket Párizsra, New Yorkra, Londonra (és ha bonyolultabban is, de Berlinre, Bécsre) vetni történeti alapvetés, a progresszió hagyományának része, de e hagyomány reprezentatív figurái számára ez valahogy mégsem jelentett soha egyet az öngyarmatosítással, a vak adaptálással, és mellesleg a ruszofóbiával sem, hiába voltak jogos kritikával a keleti imperializmus tendenciái iránt (is), ahogy ez ma is több, mint indokolt. Aligha lehet egy ország szociális rendszerét, urbanisztikáját, könyvpiacát és bulinegyedét szimpla nyugati model-fitting által szervezni meg, s közben bármilyen helyi sajátosság iránt szégyent, általában meg látens ressentiment-t érezni, és mindösszesen ennyit kínálni válaszul az izmosodó nacionalizmusokra. Vagy úgy is mondhatnám, máshonnan citálva ide a Spinozát idéző Bagi Zsoltot, hogy új tekintetre van szükség: ahogy a helyünkről látszik az egyetemes arca. Ezért Ká-Európa a centrumom a félperiférián, de nyilván a versek továbbra sem ebben a publicisztikus regiszterben szólnak, még ha ennek az indulatát nem is spórolják ki.

Új impulzust ez ügyben leginkább Carlo Michelstaedter gondolkodása és figurája jelentett, aki Claudio Magris olvasása közben jött szembe. Olaszul beszélő, goriziai zsidó családból származó, ógörögül és latinul tanuló fiú volt, aki 1910-ben, huszonhárom évesen, az egyetlen és főművének tekinthető, disszertációval felérő szakdolgozata befejezése után öngyilkos lett. Michelstaedter (mint előtte már sokan) úgy gondolja, hogy a halál tudata, a halálfélelemnek az életen való eluralkodása kelti a földi lét szorongását és űzöttségét. Ezt az űzöttséget pedig a civilizáció motiválja, azt állítva, hogy lehetséges valamivé levés a jövőben. Az ember pedig folyamatosan feléli a jelenét egy olyan eredményre való várakozásban, amely mindig csak később jön el, amely soha nincs itt, hiszen az életet végül mindig a halál szakítja félbe, zárja le. „Élni annyit tesz: akarni, illetve üldözni valamit; szétrombolni a jelent ezért a jövőért, hajszolni az életet, vagyis nem birtokolni azt, másfelől pedig elveszíteni az életet, amikor azt véglegesen elérjük, vagyis a halálban” – írja Magris az igazi életet kereső közép-európai nagy generációról szóló Michelstaedter-esszéjében. Magris Michelstaedter-interpretációjában az akarás, a vágy emészti fel a létezést, pedig ehelyett legjobb lenne nem keseríteni az életet az elvesztésétől, a beteljesületlenségétől való félelemmel, hanem elfogadni ezt az evidenciát.

Egy tágas irodalmi szöveggyűjteményt raktam össze a Holtidény írása során, olyan szöveghelyek gyűjteményét, amelyek az itt felskiccelt és vulgarizált michelstaedteri gondolat prizmáján keresztül a hasznomra voltak, közülük három pedig a kötet élére is került mottóként: Thomas Mann, Samuel Beckett és T. S. Eliot. A kötet záróversében, a Hagyaték, 1901 címűben meg egyenesen Michelstaedter beszél.

Különös, kettős szándékot látok a kötetben összejátszani, együttfeszülni: egyszerre folytatja tematikusan vagy akár szövegszerűen a Garázsmenetet, ugyanakkor elrugaszkodik az első kötet referencializálható, alanyiként olvasható megszólalásmódjától. Miért láttad szükségét annak, hogy összeláncold a két versanyagot, és miért volt fontos, hogy távolodj a korábbi beszédmódtól?

Az előzmények, a hidak szimpla felégetését kevésbé láttam volna és látom erős (vagy egyáltalán lehetséges) gesztusnak. Számomra a felégetett híd helyén maradó tátongás, szakadék bemérése, a vertigóba nézés látszik inkább fölforgatónak és inspirálónak. Én Pompejiben vagyok katasztrófaturista – talán emiatt is lett a Holtidény egyik fontos, visszatérő helyszíne.

A személyességnek és intimitásnak az engem érdeklő „alakzatai” teltek be a Garázsmenetben, következményként, ezért a folytathatatlanság és a szakítás nem puszta játék vagy választás kérdése volt, hanem szükségszerűség. Másfelől a könyv utóélete és recepciója olyan erősen kötődött a közéletiség (rendszerváltás, 1989, generáció, stb.) kódjaihoz, hogy annak változatlan tálalása egyszerűen alibizésbe, önismétlésbe is torkolhatott volna. Ehelyett a ciklikusságnak, az ismétlődésnek, a mókuskeréknek az univerzalitásával próbáltam keretezni azokat a régi-új kérdéseket, amelyek a Garázsmenet olvasataiban többnyire vakfoltra estek. A Leggyakrabban tárcsázott szám című vers pedig, mintegy a Garázsmenetben eltemetett időkapszulaként került újra felszínre a Holtidényben, az újraközlése által: a telefonfülkébe naponta hiába, már-már mechanikusan visszatérő öregember életének holtidénye, az életidejének szivárgása a második kötetbe kellett, hogy torkolljon. Hozzá hasonlóan az állandósuló átmenetiségnek a foglyai, Vladimir és Estragon, Sylvia von Harden, Bonnie Tyler, Sziszüfosz, Clive Wearing és Carlo Michelstaedter lettek a Holtidény mellékszereplői, a főszerepet játszó folyamatos jelen idő árnyékában. A két könyv közti különbséget pedig talán az is mutathatja, hogy a Garázsmenetnek voltak, lehettek egyáltalán hősei: például az újratemetés ifjú szónoka, Egerszegi Krisztina vagy a szüleim.

Ha már kettős szándékot, illetve fegyelmezettséget is emlegettem, muszáj rákérdeznem a kötet poétikai tekintetben kísérletezőnek mondható szövegeire. Miközben mindezzel nem szemben, de mellette a kálnokyzás inkább klasszicizáló gesztusnak mondható. Én ezeket az avantgárddal kokettáló kísérleteknek látom, melyek természetük szerint például a grammatikával kezdenek valamit, a kollázs-szerkezetekkel kísérleteznek, vagy az összművészetiség felé törekednek más művészeti ágak megidézésével-játékba hozásával. Egyfelől jól látom-e, s tényleg van-e ennek köze hagyománytörténetileg az avantgárdhoz? Másfelől miért érezted szükségét a versszubjektum távolítása, a tematikus körök tágítása mellett a poétikai kísérletezésnek, változtatásnak is?

A legexplicitebb nyoma ennek a kálnokyzásnak esetemben nyilván a címadó vers, s onnan nézvést talán jogos is ezt klasszicizáló gesztusként írni le, bár az ottani dehumanizált szemszög és tárgyalt léttapasztalat mintha le is dobná magáról ezt a jelzőt. Ám legalább ilyen sokat jelentett számomra a Holtidényt is tartalmazó Kálnoky-kötetnek, a Hőstettek az ülőkádbannak az első ciklusa, az Egy fagylaltárus zsoltárai; alcíme: Álom a magyar avantgarde-ról. Ennek a konkrét nyomai, legalábbis a ciklus felszabadító ereje nyilvánvalóan beépült, talán épp azokon a pontokon, amikre te is utalsz.

Azt nem gondolom, hogy a Holtidényben bemozgatott sűrű képzőművészeti referenciaháló (David Černýtől és Otto Dixtől Edward Hopperig, és Eugene Carrière-től legfőképpen Francis Alÿsig) feltétlenül avantgárd gesztus lenne. Az tény, hogy sokszor a vizualitáson keresztül, itt-ott már-már ekfrázisszerűen közelítettem a (lírai) nyelv újratanulásának, megtalálásának, reprezentálásának kérdéseihez, ez tehát valamiféle fordítás is. A Garázsmenet megjelenése utáni keresgélés tényleg mindenféle kísérletezés ideje volt: épp Párizsban voltam fél évet, és hagytam, hogy bármi rám íródjon, adott esetben épp a Louvre, a Pompidou és a Musée d’Orsay falairól. Közben tűnt fel az is, hogy a Garázsmenet-versek többségének nyelve mennyire „gyanútlan”: a mondandóm elemi indulata kevéssé számolt az elmondás, az elmondhatóság kételyeivel. Talán épp ezért a nyelv kielégítően magyarázó, leíró jellege iránti szkepszis a Holtidényben már olyan, önmagát a nyelviséget tetemre hívó versekben nyilvánult meg, mint az amnézia pszeudonaplója, vagy a logopédia, amely a hang-, s így a nyelvképzés tökéletlenségére, esetlegességére, kiszámíthatatlanságára reflektál. Végig velem volt és velem maradt a résmentes (nyelvi) pontosság elérésébe vetett hit megrendülése, ezáltal pedig a – már a Garázsmenetben is fontos, hiszen fülszövegre emelt – történetek elmondhatóságának, továbbadhatóságának potenciális lehetetlensége. Az ezzel a kudarccal való szembesülés. És ennek tudatossága, ami egyszerre a görcsök oldását is képes előidézni. A nyelv tehát nem alázatos és hűséges szolgáló, sőt, sokszor gondolok arra, hogy inkább mi vagyunk a tökéletlen médiumok az ő számára, ő mutatkozik meg általunk, s nem fordítva. Ebből a beismerésből, belátásból pedig evidensen következett aztán, sőt, maga az anyag kényszerítette ki, amit te a versszubjektum távolításának nevezel, én meg egyenesen felszámolásnak mondanék: a korábbi hangnak és tekintetnek ez a rögzítettsége, biztossága lett tarthatatlan.

Hiába van bennünk illúzió, elszántság, sőt, néha erőszak, hiába akarjuk gyarmatosítani és domesztikálni: ahogy az idővel, úgy a nyelvvel szemben is folyton alulmaradunk.

(Fotók: Szilágyi Lenke)