Amikor Bojtár Endre azt mondta, hogy márpedig Magyarországon nemigen lehet a litván kultúrával, irodalommal foglalkozni úgy, hogy nincs is litván-magyar szótár, és mivel ezt senki nem fogja megcsinálni (alig van ember az országban, aki tudna litvánul), ezért márpedig ő nekiáll, és megcsinálja ‒ nos, akkor sokan, barátai, kollégái úgy gondoltuk, hogy ez vagy afféle nyilvános méltatlankodás (és nagyképűsködés), vagy valami szöszölni-való a nyugdíjas évekre, amiből úgysem lesz semmi, de jó szórakozás.

És aztán hét év múlva bizony mégis elkészült a litván-magyar szótár, lényegében egyszemélyes vállalkozás, amire talán évtizedek óta nem volt példa, különösen, hogy minden előzmény nélkül, a semmiből kellett a szerzőnek nekivágnia. Hősies és azonnali sikerre semmiképp nem számítható munka.

*

Efféle epizódok jutnak eszembe, amikor Bojtár Endréről kellene megemlékezni. Szörnyű ezt leírni. Bojtár Endre, Bandi meghalt, és én is, sokan mások is, megpróbáljuk összeszedni kedves (és kevésbé kedves) emlékeinket, összegezni próbáljuk mindazt, amit rá jellemzőnek találunk.

Fura, de mindig így van: csak halálukkor tesszük ezt meg kedves ismerőseinkkel, talán mert ekkor zárul le végleg az összeszedhető emlékek sora. Ahogy belegondolok, „kevésbé kedves” emlékeim Bojtár Bandiról nincsenek is. Előfordult, hogy nyers volt, erőszakos, akarnok ‒ de olyan bájjal és öniróniával fűszerezte ezt, hogy tartósan nem lehetett haragudni rá. És annyi mindent csinált, annyiszor került a legkülönbözőbb területen a középpontba (anélkül, hogy ambíciója lett volna különleges szerepet játszani), hogy nagyon sokan, nagyon sok funkciója alapján ismerték.

Bandinak legalább négy életműve van: a műfordítói, az irodalomtörténész (és kritikusi), a szótárírói és a történészi. Az első kettő az ismertebb ‒ de hadd emeljem ki az Európa megrablása (1989) című döbbenetes könyvet, ami a balti államok szovjet annektálásáról szól, olyan erővel, ami komolyan megviseli az olvasót: a nagyhatalmi gonoszság távolságtartó, tárgyszerű leírása felülmúlhatatlan. Irodalomtörténészként vérbeli komparatista volt: káprázatosan ismerte a kelet-európai és a balti irodalmakat, azonnal összefüggésekben, hatásokban, analógiákban látta a szövegeket, természetes volt számára, hogy európai (és közép-európai) folyamatokat lásson. Ezeken kívül ott van még a szerkesztői életmű: hogy a 2000 kollektív szerkesztői munkájából mi és mennyi volt a Bojtáré, az aligha megállapítható, de az egész lap arculatán, stílusán, preferenciáin és érdeklődésén mindörökké rajta maradt Bojtár gondolkodásmódjának nyoma.

És hadd tegyek hozzá még egyet: Bandinak remek szimata volt, a külhoni irodalomból is azt népszerűsítette, amit fontosnak és érdekesnek talált ‒ és magyar kortársai közül is remek érzékkel választott. Persze, az ember nem szépirodalmi teljesítményük alapján választja meg a barátait ‒ mégis úgy alakult, hogy Tandori, Nádas, Konrád és Esterházy egyaránt közeli barátai lettek Bojtárnak, aki sok művük első (vagy ha nem épp első, de mindig értő) olvasója volt. Ha egyszer feltérképezik majd a 20. század utolsó harmadának irodalmi barátságait, Bandi fontos csomópont lesz majd.

A bevezetőként felidézett szótár-történet annyiban is igen jellemző Bojtárra, hogy nemcsak hatalmas munkabírása volt, hanem nagy elhatározásait igyekezett minden erejével véghez is vinni. Ilyen volt a 2000 megalapítása, a CEU létrejötte körüli nagyon fontos szerepe, az „Arany Közép Európa” könyvsorozat tető alá hozása, az MTA Irodalomtudományi Intézetében a Kelet- és Közép-Európai Osztály megalapítása, és még számtalan, kisebb-nagyobb vállalkozása.

*

Mindez fontos ‒ bár édeskevés ‒ ahhoz, hogy valamit rögzítsünk az elillanó emlékekből. De ha még sikerülne is kissé kerek, mosolygós, ironikus, szellemes és érdeklődő alakjából többet ideidézni, a fájdalmat az sem enyhítheti. Bandi, nagyon hiányozni fogsz.

(Fotó: Bezeczky Gábor)