Egészen két évvel ezelőttig nem ismertem személyes közelségből Kismányoky Karcsit. (Egy ismerősöm, név szerint Doboviczki Attila mutatott be minket egymásnak. Akkor már sejtettem, hogy az elkövetkezőkben dolgunk lesz egymással…)

Ha most belegondolok – akár ezoterikus esetismertetés is lehetne –, pont egy temetésen, Bencsik Pista búcsúztatóján beszéltük meg, hogy egyeztetünk, leülünk a Pécsi Műhely akkor közelgő kiállítása kapcsán. Tudtam, hogy ki ő, de mindaddig legfeljebb egy légtérben mozogtunk, vagy udvarias köszönéssel, kézfogással köszöntöttük egymást. Sokmindenki vagy talán bárki, aki pécsi, jobban ismerhette őt. Ebben az értelemben tehát nem voltam közeli ismerőse. Hozzám képest minden pécsi közelebb állhatott hozzá (sic!) – mégis, talán éppen ezért: akihez egészen közel vagyunk (mondjuk a feleségünkhöz), arról nem írunk nekrológot. Nem tudok objektív lenni, csak amolyan személyes-féle. Amire emlékezni tudok, ami emlékeztet rá, csupa apróság, azt is mondhatnám, jelentéktelen kicsinységek. Aztán ezek a piciny dolgok, attitűdök megragadják az embert, kapocsként, ragasztóként, belépőként szolgálnak a személyes emlékezet számára.

Kismányoky esetében ilyen volt, ahogy fogta a kameráját. Az embernek az volt az érzése, ez igen, ezt így kell, csak így lehet tartani! Jobb keze ujjait finoman egymásra hajtva fogta a fényképezőgép házát, miközben hüvelykujja enyhe derékszögbe törve az exponáló-gomb felett lebegett, baljával tekerte az objektívet. Többnyire vagy fejmagasságban (közelre), vagy magától távolabb tartva a készüléket nézett bele a kijelzőbe. De micsoda tekintettel! Olyan arccal, mint aki mindig pontosan tudja, hol van, mit nyom, mit csinál, mit állít, és már akkor azt is látja/tudja, mit fog látni az elkészült képen! Úgy fogta azt a kütyüt, hogy az embernek önkéntelenül a Kontroll emblematikus jelenete jut eszébe, amikor Badár megkérdezi Csányitól: „hogy fogod azt a bérletet…, így kell fogni…!” Szóval Karcsi úgy fogta, hogy úgyabban nem lehet.

Mert hát amúgy is ő volt a mindent látó szem a városban, és ehhez nem kellett hologramként lebegnie a pécsi tv-torony árbocán. Ő mindig magánál hordta városi szemét, elővette és kattintott vele, ezért mondom, hogy ő volt mindenki nyilvános szeme Pécsett. Ami részint régi hagyomány nála, másrészt ebből kifolyólag is irtózatos mennyiségű képet, fotót, dokumentumot köszönhetünk neki a múltból és a jelenből is. Még az is ide tartozik, hogy nekem minduntalan az volt az érzésem, mikor Karesz fotózott, hogy közben tükröt tart elénk, jól mulat rajtunk, akiket lekap. Valahogy a helyzettől, attól, hogy fotóz, abszurddá vált az ember ottléte, preparátumnak érezhette magát bárki. És ez nem a személytelen pillantástól, hanem a fotografikus tekintet precizitása miatt volt. Épp ezért nem is volt rossz érzés. Inkább humoros.

Voltaképpen alkotói tevékenysége egy részénél megfordította mű és dokumentáció viszonyát: a fotózás gyakorlata felől nézve időben szétterítette a műalkotás előkészületeit, megvalósítását, majd dokumentálását, ami évtizedekkel később a maga történeti dimenziójában azt eredményezte, hogy mű és a róla készült dokumentáció csaknem azonos történeti értékkel bír. Érdemes felfigyelni arra az akkurátus rákészülésre, ahogyan például a tájkísérleteket és városi beavatkozásokat vázlatosan, majd szerkesztve kidolgozta a műhely többi tagjával együtt. Ennek köszönhetjük a ránk hagyott, komoly művészettörténeti forrásértékkel bíró landart-mappákat. Ahogy első pillantásra nem magától értetődő a korai munkáit körüllengő, de a későbbi, erősen konceptuális indíttatású, analitikus művekre is jellemző humor. Becsülhetjük még azt a naiv odafordulást és lelkesedést, ami éppenséggel a kortárs művészet egyetemes törekvéseivel egy sorba emelte őt és barátait, alkotótársait a pannon tájban, a Mecsekalján vagy éppen Balatonbogláron…

Talán mégis az volt a legszimpatikusabb, hogy Karcsi nem is feltétlenül tekintette művészetnek, szigorú művészkedésnek akcióikat, hanem egyfajta műhelykísérleteknek. Mondjuk így: művészeti nyelvjátékoknak?

Aztán mikor a temetőben megbeszélt találkozó létrejött, megfigyeltem a beszédén, hanghordozásában azt a jellegzetességet, hogy úgy beszélt, mint egy narrátor. Lassan, megfontoltan vette elő a szavakat, többnyire a mondat felénél intonációt váltott és lefelé eresztette a mondatot. Volt benne valami Öveges professzorból, csak sokkal fegyelmezettebb, kevéssé bohókás szerepkörrel. Pedig láttam lelkesedni is, csaknem szteppelni, amikor a Ludwig Múzeum tereiben egyben látta a Pécsi Műhely időszakából összegyűjtött munkákat.

Olyan ember volt, aki nem hívta fel viselkedésével szavai súlyára a figyelmet, sőt, ellenkezőleg, ám kicsit később, mint ahogy elhangzottak, mindenki tudta, hogy csak azokra kellett volna figyelni. Azaz: dehogy, mi sem állt távolabb tőle, mint a saját magukat túlságosan is komolyan vevők heroizmusa.

Majdnem azzal kezdtem az egész emlékezést, hogy a lokális művészeti színtér számára (saját metaforájával élve) Kismányoky Károly egy membrán volt. Két- vagy többirányú kommunikációt lehetővé tevő aktor. Eredetileg a land art akciók, vagy tájkísérletek címszóval jelzett beavatkozásokhoz kidolgozott terminus technikusként használta ezt a kifejezést, ahol a természeti vagy városi tájba iktatott geometrikus jel, doboz stb. valamiféle közvetítő, erősítő jelleggel bírt a szemlélő és a megfigyelt jelenség között. Közbeiktatottsága ezért majdnem műszerszerűen pontos (indikátor), ugyanakkor kommunikatív pozíciót biztosított számára: ilyen volt ő a saját közegében, azt hiszem.

Mondhatná bárki, hogy lehet ennyi mindent összehordani róla, ám számomra ilyen volt, ilyennek mutatkozott. FeLugossy Laca írja egy szövegében: „Van, aki eléri célját, van, aki célja ellentéte.” Ő talán olyan volt, aki maga fedezi fel a lehetséges célokat, az oda vezető utakat, de nem biztos, hogy neki kell végigmennie rajtuk. Ahogy a mostani emlékezés címe is idézet, utalás kíván lenni Erdély Miklósnak egy ugyan más tartalmú, de nagyon költői címére, a szelídség túlcsordulására.

Persze úgy vagyok vele, hogy úgysem hiszem el az egészet, főleg nem itt, Pesten! Innen nézve valahol máshol, valaki mással történt meg a dolog. És a kijózanító gyomros, amikor kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy mégis: miért nem áll meg a világ ilyenkor? Legalább néhány percre. És vajon ott helyben, akik ismerték-szerették, vagy mondjuk igen, miért is ne: a polgármester holnap úgy kel fel, hogy arra ébred, az motoszkál a fejében, mekkora veszteség ért bennünket? Amikor a városra gondolok, rá emlékezem, abban ott van, ott él és mozog, fényképez Kismányoky Karcsi…

(Fotók: Tóth László)