Zsidó volt. Az a zsidó, aki nélkül nincs város. Minden magára valamit adó városba kell, kellene egy ilyen zsidó. Röhögtünk néha, ennyi és ennyi százalék, illene jobban tartanom a hitemet, mondta, de hisz ő is autóba ült, ha muszáj volt, pedig bejött a szombat.

Filmklubos volt, csoda egy pali volt. A Schweitzer rabbik tanítványai közül való, a Tímár kántorok barátja. A legszerethetőbbek egyike. Miközben nem tüntetett ezzel. Halk zsidó volt. De meghatározó. Hitéletében és azon is túl. Fölbecsülhetetlen, amit hozzátett Pécs kultúrájához. Amióta eszemet tudom, volt filmklubja. És, mintha csak az árnyékban lett volna, volt pacientúrája is. A betegei imádták. Sokan nem is tudják elképzelni a továbbot nélküle.

​

Magatartásában volt valami tanáros. Néha határozott gesztusokkal a levegőbe rajzolt, oktatni látszott, majd fölhúzta a szemöldökét, szigorúan rám emelte a tekintetét – mintha vizsgáztatna. Főbólintása olykor talán azt jelezte: igen, egyetért, majd a biccentés fejcsóválásba fordult, mintha nem értene egyet. Eltartott egy darabig, míg végre rájöttem, hogy egyikről sincs szó. Stark András megérteni próbált.

1948-ban született Pécsett. Tanulmányait az akkori Orvostudományi Egyetemen 1972-ben fejezte be. Végzéskor a POTE Ideg- és Elmeklinikájának munkatársa lett. Pszichiátriai szakvizsgáját 1976-ban abszolválta, 1981-ben orvosi pszichológusi, 1985-ben pszichoterapeuta, 1992-ben addiktológus szakképesítést szerzett. Egyebek mellett a Dinamikus Rövidterápiás Egyesület és Alkotóműhely (DREAM) és a Pannónia Pszichiátriai Egyesület elnöke, két cikluson keresztül a Magyar Pszichiátriai Társaság alelnöke, nem mellesleg a Pszichiátriai Szakmai Kollégium tagja volt. 1989-től tevékenykedett alelnökként a pécsi Izraelita Hitközségben. Adatszerűen tudunk róla ennyit. És tudunk annyit még: normális világban a Stark Andrások nem szoktak meghalni. Higgyék el, itt is van ő valahol. Ez egy, az Örökkévaló által megáldott világ. Itt az ilyenek már megtörténhetnek.

Mégis… Akik itt maradtunk, újra meg újra átéljük, és átértékeljük majd az emlékeinket, és fölidézzük barátunk kedves alakját. Tetteit, amelyeket ismerhettünk, és gondolatait, amelyeket ismerni véltünk. Nehéz szólni azért is, mert olyasmiről beszélünk, amiben közös a sorsunk. Kinek-kinek csupán az időpont a kérdéses. Bármilyen szomorú – valójában szokványos a pillanat. Szerte a világban, e percben is sok ezer, mostanáig élőt búcsúztatnak. A különbség annyi, a távozóról azt mondjuk: ismertük. És megrendíti az embert ez a sietős halál. Infarktus, mondják. Mi a francnak kellett ennyire igyekeznie? És ettől válik a helyzet olyan elviselhetetlenül szomorúvá. Túlnő rajtunk a fájdalom. Meghalad, megrendít minket.

Stark András a barátunk volt.

Még inkább az lehetett volna, ha nem hisszük, hogy az életünk örök, és valamennyien, bármely pillanatban rohanhatunk tovább.

Halálával a kevesek lettek kevesebben.

(Fotó forrása: Apolló Mozi)