A rendezvényen Weber Xavér Ferencről (Pécs, 1829 – München, 1887) a Vanitas-csendélet (1860) című festményéről, illetve a vanitas-csendéletek ikonográfiájáról Nagy András esztéta, a Janus Pannonius Múzeum muzeológusa osztja meg gondolatait az érdeklődőkkel, míg a kép kapcsán Seregi Tamás esztéta, az ELTE Esztétika tanszékének adjunktusa beszél a tárgyiság fogalmáról, a tárgyak társadalmi életéről és a képekkel való kapcsolatáról.

Anghy András

Pécsi dolgok mulandósága
Egy vanitas-csendélet és egy fénykép

Dr. Stark András emlékére

Weber Xavér Ferenc (Pécs, 1829 – München, 1887) kereskedői pályáját – akárcsak barátja, Zsolnay Vilmos – félbehagyta, s Pécsett Nachud Zsigmond festőnél kezdett festészetet tanulni. Pécsi évei után 1865–67 között a müncheni akadémián tanult, mesterei Wagner Sándor és Carl von Piloty voltak. Itáliai tanulmányutat tett, majd végleg Münchenben telepedett le. 1929-ben Pécsett – a város első jelentős festőjére emlékezve – gyűjteményes kiállítást rendeztek munkáiból, s a Pécsi Képzőművészek és Műbarátok Társasága megalapította a Weber Xavér Ferenc-díjat, valamint a Szent Mór és a János utca sarkán álló szülőházán emléktáblát helyeztek el. A házat az 1940-es évek elején lebontották, s az emléktáblának is nyoma veszett. Ma már nemcsak a festő, hanem a város egykori emlékezései is feledésbe merültek.

Weber Xavér Ferenc szülőháza az emléktáblával Pécsett, a Szent Mór és a János utca sarkán, fénykép az 1930-as évekből

Weber Xavér Ferenc: Vanitas-csendélet (1860-as évek, karton, olaj, 40x50 cm), a Janus Pannonius Múzeum tulajdona

Az 1860-as években még Pécsett festett, s a Janus Pannonius Múzeumban megőrzött Vanitas-csendélete a mulandóság jelképeinek ábrázolásával ellenáll önnön mulandóságának, az ábrázolt tárgyi valóság elmúló idejében nemsokára leégő gyertya fénye mindig ég az ábrázolás, a kép láthatóságának jelen idejében. Mert ennek az ikonográfiai típusnak az ellentmondása, hogy miközben minden megjelenített tárgy – a könyv, a koponya, a hervadó virág s a gyertya – konvencionális jelentéstartalma didaktikusan beszél a földi dolgok mulandóságáról, addig a festmény mint tárgy a részletek iránti vitális érzékiséggel merül el ugyanezeknek a tárgyaknak gondtalan, aprólékos ábrázolásában. Minden dolog hiábavalóságának, értelmetlenségének melankolikussága az erről készült képet nem érinti. S nemcsak azért nem, mert a vanitas-eszme antikvitásból örökölt korrelátuma az egyéni művészi teljesítmény „ércnél erősebb” maradandósága, a megváltás evilági túlvilága, hanem azért, mert – s így játszódik le a modernitás folyamata éppen a csendélet példáján – a múló idővel a megformálás esztétikája a halott tárgyi tartalmaktól független életre kel. Eközben a tárgyak szép banalitássá süllyednek, s az 1900-as években már a Zsolnay-gyár eozinmázas vanitas-nippje is többet mond egy új gyártási-technológiai eljárás csillogásáról, mint magáról a halálról.

Zsolnay vanitas-nipp (1900 körül, eozinmázas fehércserép, 9x8 cm, Mattyasovszky Zsolnay László terve)

De amíg a festménynél modern tapasztalatként, részben a 19. század új képalkotó technikájának, a fényképezésnek a hatására különválik jelentés és megformálás, tárgy és megjelenítés, addig a fénykép esetében – s ez a portréfotóknál hangsúlyos – a kép nem tud elszakadni tárgyától. A fénykép – Roland Barthes alapján – mindig deiktikus, nem különbözik attól, amit ábrázol. Míg a képzőművészeti jelölő, az ábrázolásmód bármennyire ügyes vagy ügyetlen, mindig láthatóvá lesz, ezzel szemben a fénykép tautológiáját jelenti, hogy – a képalkotó egyént háttérbe szorító tökéletes technika révén – az ábrázolás nem más, mint az ábrázolás tárgya. A megörökített pillanat „itt és most” ideje erősebb a fotográfus művészeténél. A valóság, a fényképen látható személy egykori pillanata „átégeti” a képet, a téma elrejti a megalkotottságot. Minderről Walter Benjamin így ír: „A fényképezésnél azonban valami egészen új és különleges dolog történik: az a New Haven-i halaskofa, aki lusta, csábító és szégyenlős pillantással lefelé sandít, mindig meg fog jeleníteni valamit, ami nem tanúságtétel Hill, a fotográfus művészetéről, valamit, ami fecsegőn, faragatlan mód annak nevére utal, aki élt, és aki még itt is valóságos, és soha nem is fog tökéletesen beletűnni a művészetbe.” Így minden fénykép tulajdonképpen vanitas-kép, mert az elmúlt időnek azt a pátoszát, a megörökített pillanatnak azt a múltját közvetíti, melyben az egykor élt személyek halála jelenlétük és távollétük dialektikájában jelenik meg.

Weber Xavér Ferenc 1861-től 1865-ig Bayer Henrikkel közös fényképészműtermet üzemeltetett a Nick-udvarban, kettős-portréja is ekkor készült. Fényképezés és festészet korabeli viszonyát, kölcsönhatását, átmenetét – az alkalmazott ábrázolói, s nem autonóm művészi ambíciót, de egyidejűleg a műipari státuszú fényképészet művészi rangra emelését – a festő-fényképészek nagy száma jelzi ebben a korszakban.

„A Másik és az Ugyanaz”, Weber Xavér Ferenc önmagával (Bayer Henrik fényképészeti műterme, Pécs, Bazár, 1860-as évek)

Weber Xavér Ferenc önmaga mellett áll a műtermi fényképen, bal oldali, egyik kezében szivart, másikban sétapálcát tartó, fején kalapot viselő alakmásának karjába karolva kezében kalappal. Természetesen erre a képre is mindaz igaz, amit Walter Benjamin és Roland Barthes mond a fénykép témához kötöttségéről, az ábrázolt személy egyszeri-egykori életének művészet nélküli melankolikus valóságáról. Weber Xavér Ferenc pécsi festőt látjuk, aki egykor élt és már nem él. Bayer Henrik az eltűnt időnek ezt a pillanatát exponálja. Ez a fénykép azonban némileg mégis kibillenti a teóriát. Nem egy pillanatot látunk, hanem két egymáshoz illesztett különböző pillanatot, a korabeli technikai lehetőségek megengedte kézműves trükk-felvételt. A Másik és az Ugyanaz egyidejű kettőssége révén létrejön a különbség, melyben a két alakmás modell és fénykép, téma és ábrázolás szétválását jelöli. Látjuk a személyt, de látjuk a fényképet is. Valami – Walter Benjamin poétikájához képest – egészen különleges dolog történik: az a pécsi festő, aki délceg, kihívó és szemtelen pillantással ránk néz, de ugyanakkor másik alakjában kissé lefelé sandít, mindig meg fog jeleníteni valamit, ami tanúságtétel Bayer Henrik, a fotográfus művészetéről, valamit, ami fecsegőn, faragatlan mód nemcsak annak nevére utal, aki élt, és aki még itt is valóságos, hanem, ha nem is tökéletesen, de – akárcsak egy vanitas-csendéleten a tárgyak – mégis képes beletűnni a művészetbe.