Elmentek mind. Fogták magukat és elköltöztek innen a Kárpát-medencéből, a címüket sem hagyták meg. Az egész nép. Megmarkolták a bőröndjeiket, ki repülővel, ki autóval, máshogy, de elmentek. Talán jobb is így. Üres a határállomás, üres a kocsma, a sportpálya, az iskola. Külföldről hazaérkező emberünk csak egy gondnok-féle fickót talál, aki elmondja neki az egészet, hogy hogyan ürült ki az ország. Tanulságos kis nemzethalál Szív Ernő novellájában. Ráadásnak költőink, íróink igen változatos halálainak részletezése ugyanitt. (Amikor elmennek a magyarok)

Látható, nem igazán karácsonyi hangulatú a decemberi szám. Több szöveg látlelet a kortárs valóról. Schein Gábor regényrészlete (Billenések, koppanások) egy periférián tengődő, leépített, de még nem leépült matektanárról szól, aki egy mai erősember hajmeresztő szózatát hallgatja. A harmincas-negyvenes évekből ismert szólamok (hulljon a gyenge, a kultúra nyafogás, ne gondolkozz, kövesd a vezért stb.) nagyon is mai, hihető, ismerős szövegezést kapnak. Alain Rivière 2017-es Járdák ciklusa – Imreh András fordítása – városi nincsteleneknek szentel egy-egy verset mint emlékfotót. A versek elkerülik a szentimentalizmust, mert nem holmi karácsonyi Dickens-adaptációról van szó, hanem olyan versekről, amelyek visszaadnak valamit a megszólított utcán élő férfi, gyerek, öregasszony elveszett méltóságából.

Van, amikor csöbörből vödörbe mennek a magyarok, például a Magyar Népköztársaságból a Német Demokratikus Köztársaságba. Erről szól a Tájékoztató című Tar Sándor-kötet. A címadó mű a hetvenes évek első felében NDK-beli munkásszállásokon gyűjtött anyagból írt szociográfia, amivel egykor Tar megnyerte a Mozgó Világ szociográfia-pályázatát. Csak épp megjelentetni nem lehetett, olyan volt. A Lakner Lajos szerkesztette, mai értekezők tanulmányait is tartalmazó kötet köré Weiss János recenziója rajzol nagy ívű, német-magyar történeti kontextust. A Tar-kötet egyik szerzője, Deczki Sarolta decemberi Jelenkorban olvasható kritikája a Kemény István esszéit tartalmazó Lúdbőrről kihasználja az apropót, hogy Kemény szövegeinek nyomában haladva át lehet gondolni a harmadik Magyar Köztársaság évtizedeit. 1989–2017: micsoda nevelődéstörténet! Deczki nagyon fontos kötetnek tartja a Lúdbőrt, és nem fukarkodik a dicsérettel („ahogyan Kemény Közép-Európáról, erről a sorssá vált regionális-kulturális meghatározottságról ír, arról kevesen tudnak ennyire pontosan és szépen szólni”). Az elmenjenek-e a magyarok kérdésére mondott „nem”-re (a kritika címe: A maradás mellett), ha jól olvasom, leginkább Kemény értelmiségi ethoszából és irodalmi tárgyú esszéiből gyűjthetők érvek.

És egy magyar, aki valószínűleg már jó rég elmehetett: bizonyos Georg Horvath német jogász a főszereplője Saša Stanišić német író (sic!) elbeszélésének (Georg Horvath rosszkedvű, Tatár Sándor fordítása). Georg azért rosszkedvű, mert túl sok inflight-rizlinget fogyasztott a gépen Brazíliából hazafelé, a többit majd a szövegből…

Fontos kiemelni még Marno János és Zalán Tibor verseit, valamint két, fiatal, kiváló szerző, Izsó Zita verseit és Halász Rita novelláját. Különleges, személyes és történelmi dokumentumok Johan Huizinga imái Balogh Tamás néderlandista fordításában és bevezetőjével. A tanulmányrovatban Várkonyi György képzőművészeti szerkesztő ír a magyar avantgárd festészet fő- és különútjairól. Van a decemberi számban egy igen erős összeállítás Arany Jánosról: Milbacher Róbert, Takáts József és Margócsy István esszéi. Ezekhez csatlakozik Kőrizs Imre verse (Toldi sestinája), Marno Arany-mottói, Szív Ernő szövege, Bertók László kétsorosai és még a Deczki-szövegben is van Arany-említés. (Senki nem fogja elhinni nekünk, hogy nem direkt így válogattuk.) Tanulmányértékű kritikát közöl Gálosi Adrienne Seregi Tamás nagy jelentőségű esztétikai kötetéről, Bertók László versei pedig együtt olvasandók Görföl Balázs kolléga Bertók esszéit, alkalmi írásait tárgyaló kritikájával.