Ez a szó, meg ez a mondat is nagyon csúnyán hangzik magyarul, de nem tudom szebben mondani. Mint amikor a filmekben beszólnak a bázisra, hogy „We have a situation here.” Helyzet van, amivel kezdeni kell valamit, nem lehet csak úgy elmenni mellette.

Minden héten kiderül valamelyik köztiszteletben álló, vezető beosztású férfiúról, hogy a szexuális zaklatás és hatalommal visszaélés minősített esetei tarkítják pályáját. „Sugar daddy – sugar baby” randioldal virágzik, és állítólag ehhez még uniós forrásokat is felhasználtak. A gender-tanulmányok ugyanakkor családellenesnek vannak bélyegezve a legmagasabb adminisztratív szinten. A példákat lehetne sorolni. A „helyzet”-hez azonban az is hozzátartozik, hogy az emberek egy számottevő részének megváltozott a nemek közötti egyenlőtlenségek iránti érzékenysége. Ez biztató: nemcsak helyzet van, hanem ügy is, amelyben emberek kiállnak, megszólalnak. Azt lehet remélni, hogy mostantól kevesebb diáknak, beosztottnak, pályakezdőnek nyúl a lába közé a tanára, a főnöke, ha azt látja, hogy vége van a félrenézés kultúrájának, hogy ma ebből már botrány is lehet, és állását is, jó hírét is elveszítheti.

De mégis mi köze van ennek a Jelenkor novemberi számához?

Egyrészt semmi, mert most sem terveztünk tematikus számot, ez többnyire nem jellemző a lapra. Másrészt feltűnő, hogy milyen sok szöveg érinti épp ezt a problémacsoportot. Egy irodalmi havilaptól nem várható, hogy közéleti aktualitása legyen, és a Jelenkor nem is tekinti ezt feladatának. De az a kortárs irodalom, ami itt és most megjelenik, mégis aktuális és problémaérzékeny.

Az élen szereplő, egyszerre mulatságos és abszurd hangulatú Szvoren-elbeszélésnek (Jönnek a verseim) csak egyik mellékszála, hogy az elbeszélő lányt apukája barátja időnként megfogdosta kislány korában. Ahogy Lakner Judit briliáns, memoárszerű elbeszélésében (Tünékeny Dóra) is csak felvillanó jelenet, hogy központi figurája szextelefon-szolgáltatásból élhet esetleg. A Kukorelly-szövegben (Cé cé cé pé) pedig a már kisfiú korában is valamiképp férfipillantással bíró elbeszélőnek mutogatják meztelen feneküket a kislányok valami bizarr koreográfia szerint. A Turi Tímea-versek közül kettő (Férfiak partvonalon, Találkozás egy fiatal lánnyal), mint oly sokszor, ezúttal is nemi szerepek zavarba ejtően pontos helyzetanalízise. Férfiak által megalázott nők sorsa központi két, a kritika-rovatban tárgyalt regényben is, Tompa Andrea Omertájában és a tatár közegben játszódó mű, Guzel Jahina Zulejka kinyitja a szemét címszereplőjének történetében. Az idei Nobel-díjas, Kazuo Ishiguro elbeszélése (Albert Noémi fordítása) az amerikai showbiz-világ felemás kapcsolataiba kínál bepillantást: sztárokra vadászó fiatal lányok, lányokra vadászó öregedő sztárok, ki mennyit ér e fura világ párkapcsolati gazdaságtana szerint.

Igazából Mucha Dorka elbeszélése találja leginkább telibe a felvetett témát. A Vivien című regényrészlet egy tanár-diák, valamint egy sugar daddy-sugar baby párkapcsolat bemutatása belső női szemszögből. A tanárával kavaró lány számára az a kérdés, hogy van-e itt különbség. Szerelmes vagyok vagy prostituált? Mucha Dorkának ez a második szövege a Jelenkornál. (Az elsőt lásd itt.) A két próza könnyen összeolvasható, egyikben sem történik voltaképp semmi különös, épp mindennapiságuk, természetességük és a belső nézőpont miatt erősek, hatásosak.

Mint mondtam, nem a felemás szexuális viszonyokról szól a novemberi Jelenkor, csak feltűnő, hogy a szövegekben milyen gyakori ez a téma. Úgyhogy az ettől a témától teljesen érintetlen szövegek közül is ki kell emelni néhányat. Például Elfriede Jelinek (a másik Nobel-díjas) Düh című színművét. Ez is aktuális: véresen, tragikusan. A fordítója, Halasi Zoltán által találóan „nyelvi ámokfutásnak” nevezett szöveg egy tényleges közelmúltbeli ámokfutás, az egyik párizsi terrortámadás feldolgozása.

Ennyi feszültség után nyugodtabb témák

P. Müller Péter nagyívű esszéje az elkötelezett, társadalmi színház huszadik századi lehetőségeit tekinti át Artaud-tól, Brechttől máig. Havasréti József tanulmánya ezzel szemben nagyon fókuszált: ő a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának pécsi alternatív művészeti világába kalauzol, Kálmándy Ferenc ekkor készült fotográfiáit magyarázva. Kálmándy fotóinak ereje valószínűleg csak nőtt az évtizedek alatt, Havasréti pedig nagyon jól ismeri ezt a közeget, lenyűgöző például, ahogy a Kálmándy-fényképek modelljein lévő ruhák kulturális jelentését elemzi. Pécsi olvasóknak kötelező irodalom.

A kritikarovatból Vilmos Eszter Márton László-kritikáját (Hamis tanú) és Z. Varga Zoltán Camus Közönyének újrafordításáról szóló írását is ki kell emelni. Az előbbit a regénnyel szemben emelt kifogásai miatt, az utóbbit pedig azért, mert egy kritikától elvárható szintet messze meghaladó körültekintéssel elemzi a magyar Camus-fogadtatás sajátosságait és az új fordítás (Ádám Péter és Kiss Kornélia) koncepcióját. Végül Tölgyessy Beatrix tanulmányát ajánlom, mint igazi művelődéstörténeti csemegét. Címe: „Hogyan lett egy litván diplomatából a magyar irodalom szörnyetege?”