Bevallom, bosszantott kicsit Mrożek. Mi, lengyeles fordítók törhetjük magunkat, jöhetünk elő jobbnál jobb szerzőkkel, a magyar olvasó számára lassan fél évszázada Mrożek „a” lengyel író, sőt – Hraballal együtt – „a” kelet-európai író. Ő lengyel irodalmi műveltségünk legkisebb közös többszöröse: az, akinek a neve nemcsak vájtfülekben cseng ismerősen, hanem tényleg mindenki találkozott vele, aki olvasott már életében könyvet vagy járt színházban. Neve fogalom, hívószó, legyen szó Kelet-Európáról, a totalitárius rendszerekről vagy éppen a groteszkről, mindenki mosolyogva bólogat: igen, igen, a Rendőrség, a Tangó, az Emigránsok. És mintha kicsit le is ragadtunk volna Mrożeknél. A kilencvenes évek derekán, amikor éppen egy kiadó se mert kísérletezni lengyel szerzőkkel, életemben először néhány Mrożek-novella fordítására kaptam megbízást egy kötetbe (íróasztalfiókomban kész Gombrowicz- és Bruno Schulz-fordításokkal) – Mrożekre a recesszióban is volt kereslet. De később is, amikor megjelent az izgalmas szerzőkben igazán nem szűkölködő kortárs lengyel drámairodalmat bemutató Ilja próféta antológia, helyet kapott benne az idős mester – egy olyan darabjával, amely az utóbbi harminc évben született műveihez hasonlóan csupán árnyéka generációknak alapélményül szolgáló ifjúkori műveinek. Ennek ellenére soha annyian nem tolongtunk könyvbemutatón a Lengyel Intézet összes helyiségében és az épület előtt, mint amikor hat éve, évtizedekkel legnagyobb magyarországi sikerei után, először járt nálunk.

Persze méltánytalan számonkérni a kultuszszerzőn, hogy státusza többről szól, mint „pusztán” a művészi teljesítményről. Annál is inkább, mert Mrożeket megkerülhetetlen korai művei vitán felül a huszadik század legjelentősebb szerzői között jelölik ki. Mégis, ma már alighanem akkor sem kerülhet nálunk senki Mrożekhez hasonló státuszba, ha megkerülhetetlen műveket ír – s ez bosszantja a fordítót.

Mrożek, ha úgy tetszik, szerencsés történelmi pillanatban lépett porondra paradigmatikus drámáival és karcolataival az ötvenes-hatvanas évek fordulóján, és aratott elsöprő sikert – Keleten és Nyugaton egyaránt. Ritka egybeesés: miközben mi a rezsim repedező falai között rég elköltözött „Valóság nevű nagybátyánkat” kutattuk (és történelmileg páratlan figyelemmel kísértük szomszédaink hasonló törekvéseit), egyszerre az éppen másféle kereséssel elfoglalt nyugati értelmiség számára is érdekessé váltak a vasfüggöny mögött frissen felsejlő világ tapasztalatai. Ráadásul a mrożeki groteszk parabola mint eszköz is telitalálatnak bizonyult, már ha valamilyen tudatos marketing része lett volna, és nem az író alkatából (meg szatirikus újságírói múltjából) fakad: ezen az univerzális nyelven könnyen utat találhatott mind az éppen Beckettet, Ionescót, Dürrenmattot stb. favorizáló nyugati publikumhoz, mind a groteszket anyanyelveként beszélő és az allúziókért hálás keleti közönséghez – akikhez mellesleg explicit formában el sem juthatott volna.

Jókor volt jó helyen, mondhatnánk, ha groteszk világlátásának hátterében nem súlyos élettapasztalatok állnának – ha nem a gyerekfejjel átélt háború, majd a sztálinizmus szellemi fogságában töltött pár év és a keserű kijózanodás vezetett volna (elgondolkodtató párhuzamban a mi Örkényünkkel) a saját manipuláltságával és a mindent átható hazugsággal való szembenézéshez – a groteszk révén. „Húszéves koromban kész voltam elfogadni bármilyen ideológia felkínálkozását anélkül, hogy a körmére néznék, feltéve, hogy forradalmi. Mégpedig azért, mert már készen álltam az én saját magánforradalmamra” – írta kíméletlen önkritikával. – „Sajnos nem voltam kivételes ifjú. Az ilyenekből toborozták a Hitlerjugendet és a Komszomolt (…).” (Önéletrajz, Pálfalvi Lajos fordítása). A hazugság fojtogató légköréből amint lehetett, menekülni próbált – talán nem véletlen, hogy első nyugati turistaútjait követően szabadult fel benne valami, és kezdett drámákat írni, majd 1963-as emigrációja után született mindmáig emblematikus műve, a Tangó. De talán az sem véletlen, hogy, úgy tűnik, ugyanebben az emigrációban apadt is el lassan a művészetét tápláló forrás. A rendszerváltás emelkedett pillanatában, amikor fesztivállal ünnepelték Krakkóban a hazalátogató mestert, Mrożek inkább Mexikóba költözött, majd 1996-ban mégis visszatelepült Lengyelországba, hogy egy súlyos betegség után, amelynek következtében újra meg kellett tanulnia beszélni és írni, 2008-ban ismét a franciaországi emigrációt válassza. Jó ideje nem találta a helyét, miközben legnagyobb drámái rég megtalálták helyüket az európai kánonban: egyetemességüket mi sem bizonyítja jobban, mint hogy abban a gyökerestül megváltozott világban is működnek, amelyhez szerzőjük – paradox módon – már egyre kevésbé találta a kulcsot.