A Búza téri kispiac

Pécsiek tudják, hogy volt egy eldugott kispiac a Búza téren. Elbontották, a placc egyik részén felhúztak egy lakóparkot, most hosszú szünet után megint gödröt ásnak, építkeznek. Volt borozó, zsibvásár, minden, ami kell. Lett ugyan egy másik kispiac a közelben a Király utca végén, nem rossz az sem, de ez már egy másik világ, ide már tudatos vásárlók járnak, itt biozöldségek és első osztályú kézművestermékek versengenek a sokkal polgáribb pénztárcákért. Ez már nem az a régi jó, büdöskés, lumpen kispiac, ami talán azért élte túl vagy harminc évvel a rendszerváltást, mert olyan jól elbújt a Tímárház mögött. (Aki nem tudja, miről van szó, megnézheti a PTE Szociológia Tanszék Vizuális műhelyének képriportját).

Úgy esett, hogy Tolnaiék épp akkor jártak ott, amikor az egyik napról a másikra bezárt. És ez a jó a rosszban, mert ez igazi tolnais pillanat volt. Van egy eldugott kispiac, melynek több évtizednyi kacatja (az úgynevezett közép-európai tárgykultúra leülepedett, zaccos része) éppolyan gazdag, titkos rendszerű káoszt alkot, mint a mindenkori Tolnai-motívumkincs, és ez egy nap eltűnik, el akar tűnni csendben. De akkor, mintha csak varázsütésre, előlép Tolnai, a vidéki Orfeusz, aki épp arra jár és mint profi kármentő, azonnal felismeri a helyzetet, rögzíti, kimenti az örökkévalóságnak. Az eredmény pedig nem valami híg párájú helytörténész-sóhaj, hiszen Tolnairól van szó. Ő fogja, rögtön feldobja a helyet a térképre, az asszociációk Antwerpentől Velencéig cikáznak, a kispiac halála már be is került a Tolnai Világlexikonba. (A mű címe A kesztyű, ebből kitalálható, hogy a pécsi kesztyűről is lesz szó.) Szóval ezért volna jó, ha Tolnai Ottó pécsi író volna, vagy, (mert kisajátítani sem szeretnénk), legalább kicsit többször volna pécsi író, hogy jönne és észrevenne helyettünk is mindent.

„fölírják a helyet és az évet…”

Egészen mást vesznek észre a mi vidékünkön azok a látogatók, akik Takács Zsuzsa versében (Ha van lelkünk ugyan…) néznek minket drága kameráik objektívjén keresztül. Ha Tolnainál szeretnivaló ócskapiac világunk, ebben a kijózanító, nagy versben Patyomkin-falu, amit elegáns külföldi katasztrófaturistáknak mutogat épp „zsarnokunk” egyik „heréltje”. „És villognak a vakuk, / kattognak a gépek, hogy ne keverjenek össze / másokkal minket, fölírják a helyet és az évet.”

A fénykép-motívumot Marno János verse (Fényképek né) viszi tovább. A vers azokról az éjjeli órákról szól, amelyeket a fényképalbum halottai rabolnak el tőlünk. „Én is szerepeltem / ugyanis több felvételen, ezért oly / furcsa számomra, hogy élek, újabb / idegenek között, akik még többet / fényképeznek és fényképezkednek.”

„Éljen a Köztársaság!”

Hangzik az utcán, miután az egész éjjel tartó razzia után hajnalban teherautóra löknek és elvisznek a katonák egy vérző, megbilincselt embert. Senki nem gondolta volna a csendes, jámbor Charley Ballynoyról, hogy egy zsák robbanószert rejteget. Sean O’Casey önéletrajzának itt közölt, Mesterházi Márton fordította lapjain (A razzia) annyi feszültség halmozódik, olyan mesterien adagolva, hogy novellának is tökéletes lenne. Ezek az ír kisemberek összezsúfolva egy nyomorúságos házban, nem régi fényképek miatt álmatlanok, hanem mert éjszakáról éjszakára hideg verejtékben találgatják, hogy ezúttal melyik fegyveres gárda jön értük. A félelem minden zörejnek, a csönd minden árnyalatának jelentést ad. És miközben mozdulni sem volna szabad, megjelenik a vörös hajú, kívánatos Mrs. Ballynoy, lenge pizsamában és észvesztően kacérkodik. Mesterházi nagyon jól teszi, hogy O’Casey-t fordít (lehetett olvasni darabokat a nyári Műhelyben is), és aki szán húsz percet arra, hogy felfrissítse tudását erről a derék, hazájából természetesen elmenekült ír szerzőről (lásd még Wilde, Joyce, Beckett stb.), az nézze meg ezt a nagyon pixeles, de azért nem rossz kisfilmet.

És még csak négy írást ajánlottunk

a majdnem harmincból! Pedig ott van például Max Frisch csapongó, de kiváló előadása a lebombázott német városokról, Brechtről, és az írás mesterségéről (Weiss János fordításában). Ott vannak Grecsó Krisztián és Potozky László nagyszerű regényrészletei, valamint az irgalmatlan nagy népi költő, Petrence Sándor egyszerre rettenetes és szép versei. És három tanulmány: Marczisovszky Anna régi magyar filmek zsidóábrázolásáról, Lengyel András Ignotus álneveiről, Boda Miklós Luigi Ferdinando Marsigli (1653–1730) tudós hadmérnökről.

A kritikarovatban pedig olvasható többek között Györffy Miklós meglehetősen csalódott bírálata Rakovszky Zsuzsa új regényéről, a Céliáról, Árvai Mária tanulmánynak is beillő kritikája Németh Lajosról, és M. Nagy Miklós lenyűgözően szellemes, egyébként elmarasztaló írása Ljudmila Petrusevszkaja kötetéről. Felsorolni is nehéz, de minek bizonygatom, tessenek inkább elolvasni!