Az elsőként érzett hiány: a hang hiánya. A hangé, amely évtizedeken át megszólított telefonban, rádióban, egy kert mélyén. Engem, debreceni család pesti fiát VLM már az első szavával megragadott a tiszántúli prédikátoroktól rámaradt intonációjával, olyan bensőségesen tudta kérdezni: „Olvastad?” Így kezdődött szinte minden beszélgetésünk. Ő volt a szerkesztő, aki szenvedélyesen együtt élt a születő irodalommal. Akár egy természetbúvár a nádast, oly lankadatlanul figyelte, ahogyan egy életmű alakul írásról írásra, kötetről kötetre. Mindennapi irodalmunk – ennél találóbb címet a rádióműsorának nem találhatott volna. Illetve talált mégis: másik emlékezetes sorozata, a Kritika két hangra e szünetlen kíváncsiságon túl a vele együtt olvasó emberrel, történetesen kritikussal folytatott diskurzust példává emelte. A sorozatból kötet formában is megjelent egy válogatás, amely tanúsítja, hogy a beszélgetőtársak milyen gazdag sokféleségben, milyen elfogulatlan meghívásra ültek le a stúdió mikrofonjai elé. Az ő stúdióasztalához egyenként olyan kiválóságok is eljöttek, akik az idők múltán egymással már nem álltak szóba. Egyúttal elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a Magyar Rádió, megőrizve egyszerre kultúrateremtő és közvetítő funkcióját, a cenzúra alól kiszabadult csodálatos műhely legyen. Elévülhetetlen? A politikai harcokban mára rommá lőtt Rádiónak csak emléke ez, csodálatos emléke.

Aztán: a megrendelő ember hiánya. Hosszú ideig dolgozhattam neki egy négyesfogat tagjaként a Népszabadság könyvrovatába. A zsurnálkritika módszeres gondozásával egy kiveszőben lévő műfajt éltetett. Nem volt mese: akár levonatból is azonnal fogadni akarta az újat, reflektáló első olvasatban. Kockáztatott? Nem, mégsem, mert érdemes műre, szerzőre így vagy úgy újra visszatért. Visszarendelt. S ha már Népszabadság: nem mellékesen és ódivatúan állandó versrovatot is szerkesztett a napilapnak, nem akármilyet. Büszke lehetett és volt is rá; sok-sok költőnk úgy tarthatja számon itteni szerepeltetését, mint a legmívesebb folyóiratok lapjain.

A népművelő hiánya. Egy időben tanított, és szerkesztőként, kritikusként is megőrizte ezt az attitűdöt. Mintha jó magyartanár, könyvtáros és művházigazgató is lett volna egy személyben. Épp az áhított értő közönség nevében vett erőt ahhoz, hogy ne fogadja el az irodalmi élet megosztottságait. És álláspontját korántsem szenvelgőleg képviselte: karcosan, kifakadva, sokszor perlekedve mondta a magáét. Ideálja az olyan irodalmár volt, aki – őt idézem – „a művek feltárásának, értelmezésének, értékelésének nyilvánosságot teremt, előkészíti a fogadtatást, közvéleményt formál, gondoskodik arról, hogy az éppen megjelenő a már létezők közé szövődhessen”. Feltár, formál, gondoskodik… Ez a népművelő credója. Nem önmagáról mondta, hanem elismerőleg arról a barátjáról, kollégájáról, akivel nem sokkal később elváltak útjaik. De ettől még a felelősséget közösnek érezte.

Írók Budapestje. Ezt a könyvét gyakran előveszem: negyvenkét íróval beszélget benne a városról, s a dialógusok, vallomások izgalmas alkotáslélektani adalékul szolgálnak. Kiderül belőlük, hogy az elviselhetetlen egész helyett mindenki egy-egy részlethez kötődik, ragaszkodik. Egy kisfalu méretű helyhez. Ezzel a felismeréssel volt otthon ő is Budapesten, s neki mintha az írók virtuális és valóságos társasága, a sokfelől ideérkezett magyar irodalom jelentette volna a várost. Ahonnan ő színes és vibráló személyiségével hiányozni fog.