Mirko Kovač Bevezetés a másik életbe (Uvod u drugi život) című regénye volt az első komolyabb fordításom; huszonöt év távlatából máig úgy emlékszem rá, mint az egyik legizgalmasabb fordítói munkámra. A történet a rendszerváltás előtti időkbe nyúlik vissza, amikor a szerkesztőkkel és kontrollszerkesztőkkel, na és a szerzőkkel is, türelmesen, gondosan együtt dolgoztunk; fordítói műhely, számomra fordítói iskola volt az akkor, a szigorúan kedves Gimes Románával az Európa Kiadónál és a királynői szépségű Ferch Magdával a Magvetőnél. Körülbelül ötéves tapasztalatom van erről a fajta együttműködésről; a rendszerváltás után már soha többé, egyszer sem fordult elő ilyen jellegű ráérős, közös munkálkodás. Azóta a nyelvek szeretetét is elfújta a szél – arra a könnyed babrálásra, búvárlásra gondolok, az újragépelt oldalakra…

A Bevezetést én fedeztem fel és ajánlottam fordításra Ferch Magdáéknak (akkortájt „lektori jelentések” írásából éltem, ’89-cel ez a jó kis műfaj is megszűnt), nagyon különleges formájú próza volt, akkor még újdonság számba ment, hogy hosszabb-rövidebb, legkülönfélébb típusú töredékekből épüljön fel egy egész regény. Novellák, meditációk, vázlatok, jegyzetek, „kis színesek”, minden volt abban a regényben, így vezetett át rögös úton a „másik életbe”, ahol semmi sem lineárisan alakul, semmi sem úgy logikus, mint itt, és más színekben fürdik minden.

Később lefordítottam tőle a Malvina Trifković életrajza (Životopis Malvine Trifković) című kisregényt is, mely szintén rendhagyó, igazi és áldokumentumokból, igazi és kitalált levelekből áll össze. Ez már a JAK-nál jelent meg. Szerettem ezt is, egy műfordítónak az a jó, ha a forrásszöveg delikát, fordítói szempontból nehéz. És még sok-sok rövidebb prózáját fordítottam, emlékezést, prózaverset, novellát, irodalmi levelezést, de Borbély János, Bozsik Péter, Orcsik Roland is fordította Kovačot; személyesen is ismertük, szeretjük őt. 

Érdekes, most látom, van egy „Kovač” feliratú poros dossziém (az „iratgyűjtők” korából, „Papíripari Vállalat kiskunhalasi gyára”), fölnyitom, itt van például egy levél Mirko Kovačtól, hagyományos írógéppel kopogva, lefordítom az első felét:

Belgrád, 1990. V. 31.

Kedves Viktória,

örülök, hogy hosszabb idő után jelentkezett. Szép dolog, hogy díjat kapott a fordításért. Nem tudom, maguknál Magyarországon mi van, de itt mindenre rávetette árnyékát a politika, mely az irodalmat és az egész kultúrát a peremre taszította. Egyesek szabadulnának a kommunizmustól, mások meg be akarják betonozni. Az én mostani helyzetem Szerbia országában nem éppen irigylésre méltó, de nekem mindegy. Egyedül azt sajnálom, hogy sok barátság is zavarossá vált, de hát ennek is be kellett következnie. Győző mondta, hogy fordít egy részletet a HÍD számára a Kristályrácsok című regényből, melyet még nem fejeztem be, mert a barátom, Danilo halála után, akit nem tudok elgyászolni, szünetet tartottam. Most visszatértem a regényhez, ezt a nyarat Belgrádban töltöm. Ez a regény lesz, legalábbis én úgy gondolom, a legjobb könyvem…

A Kristályrácsok aztán nem jelent meg magyarul, ahogy sok más dolog is befuccsolt és sok terv füstbe ment azokban az években, hogy évtizedeket ne mondjak. Pedig talán tényleg ez Kovač legszebb prózája (számos vajdasági vonatkozással), emlékszem, mennyire csodálkoztam annak idején a tolsztojian nyugodt, megbékélt emlékező tónusán. A levélben említett Danilo nem más, mint Danilo Kiš, aki 1989-ben halt meg, Győző pedig az újvidéki Bordás Győző a Forumtól, akivel nem sikerült együttműködni.

A borítékon latin betűs „Jugoslavija” feliratú bélyegek láthatók, egy 50 000 és három 5000 dináros (ami azt jelenti, hogy javában dühöngött az infláció), a nagyobbik bélyegen repülő, amit harci gépnek nézek. Mirko Kovač hamarosan továbbállt Belgrádból, miután Šešelj csetnikjei egy vitaesten fényképezőgéppel beverték a fejét, mert árulónak tartották. Isztrián, Rovinjban telepedett le, és horvát íróként, a horvát nacionalizmus leghatározottabb kritikusaként ott élt tegnapelőttig (augusztus 19-ig) festőnő feleségével.

Mirko Kovač az 1988-as keltezésű leveleiben, látom, rettentő türelmesen válaszolt (szerbül) az ugyancsak aprólékos kérdéseimre: itt egy hét gépelt oldalas magyarázat a Bevezetés számos pontjához. Lám, egy kérdésemre válaszolva azt is elmeséli, hogy gyerekkorában, Hercegovinában a katolikus meg a pravoszláv vallási ünnepeket egyaránt tartották. „A pravoszláv ünnepen sokat ettünk, a katolikuson sokat játszottunk. Keresztelő Szent János fontos szentje volt a hercegovinai katolikusoknak. Mi, gyerekek kora reggel meghintettük magunkat a szentivánéji hamuval, megmosakodtunk a forrásokban és harmatot ittunk a fűről.”

Kovač publicistaként is nagyon jelentős, markáns politikai arcéle volt, azonban hátrafelé fordulva élt: Mnémoszüné kegyeltjének tartotta magát, szépprózai művei szinte mind emlékezésen alapulnak, önéletrajzi ihletésűek. Hercegovinai és montenegrói gyerekkora volt az ő „királyi szobája”, amije Flaubert szerint mindenkinek van. Most tudom meg (újra) egyik régi leveléből, hogy halála előtt másfél évvel, ’88-ban, Belgrádban az a Danilo Kiš olvasta fel neki kézzel írt levelemet (ő nem tudott kézírást olvasni), aki csakhamar szintén a „királyi szoba” lakója lett. Igazi nagy barátok voltak, azok most is, nem csak a halálban, az irodalomban is.

Mi, új és ex-sympósok, bármely országba kerültek/menekültek/települtek kedvenc jugoszláv íróink, Mirko Kovač, Filip David, Borislav Pekić, Danilo Kiš, David Albahari és mások, s bárhová vetődtünk mi, ahogy lehetett, fordítottuk őket. Meghívtuk őket, s ők bennünket – vonatkozik ez természetesen a „másik életre” is.