A nyári dupla, azaz a július-augusztusi szám akkor készül, amikor már izzadva a harmincöt fokban, még valami szépet szeretnénk letenni az asztalra, mielőtt bezárjuk a boltot és kimegyünk a strandra.

Irodalom. Jó bornak nem kell cégér, azaz a számban összesereglett híres-neves írók és költők (Aczél Géza, Egressy Zoltán, Kukorelly Endre, Térey János, Oravecz Imre, Vörös István) műveit nem kell különösebben reklámozni. Térey szövege meglepetés, erről pár szóban mégis. A mindig összetéveszthetetlen, erős stilizálással dolgozó szerző ezúttal egy hétköznapibb, keresetlen stílusú prózát közöl. Az írás fiktív napló, egy magyar színtársulat szentpétervári vendégfellépését kísérjük végig afféle bennfentes, „backstage”-nézőpontból. A helyszínrajz, a hangulat ebben az egyszerűbb stílusú szövegben is ugyanolyan erős mint Téreynél általában. Nem ez az első mutatvány a Káli holtak című, készülő regényéből, kíváncsiak vagyunk, mi áll össze majd a részletekből.

Két műhelyesszé és egy emlékirat. Műhelyesszét nagyon jó olvasni. Nem csak a színfalak mögé kukucskálás miatt, bár az sem utolsó. Sajnos a magyar szerzők ritkán vetemednek arra, hogy nyilvánosan átgondolják, hogyan és miért írták műveiket. Még leginkább a műfordítók avatnak be a műhelyproblémákba, mint Babits Mihály a Dante-fordításról írt jegyzetében. Sokan talán úgy gondolkoznak, hogy a művészet szent dolog, és ha műhelytitkokról, mesterségbeli fortélyokról beszélünk, akkor varázstalanítjuk a művet. (Pedig milyen mókás is a varázstalanítás, mint amikor – az egyik legviccesebb műhelyesszében – Poe tiszta logikával levezeti, hogy egy költemény ideális hossza nagyjából 100 sor.) Vagy csak szemérmesek volnának szerzőink? Úgy gondolják talán, a mű beszéljen magáért, minek még azt külön elmagyarázni.

Most, a nyári számba ezúttal mindjárt két műhelyesszé is került. Tompa Andrea nemrég megjelent Omertájából nem közölt részletet folyóiratban, most viszont itt van az „Így írtam az Omertát”, ami regény-kommentárnak is, önálló írásnak is nagyszerű. A másik Jonathan Franzen írása részben saját írói kérdéseiről, részben a többé-kevésbé íróelődnek tekinthető William Gaddisről Sári B. László fordításában. Franzen már ismert Magyarországon, Gaddis kevésbé, de itt is elmondható, hogy voltaképp semmilyen előismeret nem szükséges ahhoz, hogy ezt az írást élvezettel olvassuk. Ebből is látszik, hogy a jó műhelyesszé autonóm, nem kell csimpaszkodnia a műbe, amelyről beszél. Franzen írása egyébként szellemes olvasó-tipológia: egy okos, kaján író tart tükröt olvasói szokásaink elé.

Kuriózum Wolf Biermann, a politikai dalairól, ellenzékiségéről ismert német énekes emlékirata Szijj Ferenc fordításában. Az emlékirat arról az időszakról, Biermann pályájának megdöbbentő fordulópontjáról tudósít, amikor 1976-ban az NDK pártvezetés egész egyszerűen kizárta őt az országból. Szinte ugyanazt a színfalak mögötti nézőpontot kapjuk vissza, mint ami Térey regényrészletét is jellemezte.

Hetvenéves lenne Balassa Péter, a prózafordulat emblematikus kritikusa (és a Jelenkor hajdan meghatározó szerzője). Három olyan szöveg közlésével emlékezünk rá, amelyek eredetileg 2005-ben, két évvel Balassa halála után hangzottak el. Emlékező blokkoknál és in memoriam-összeállításoknál mindig nagyon figyelünk arra, hogy elkerüljük a tiszteletteljes unalom csapdáját. Mindhárom szöveg (Szarka Judité, Kulcsár-Szabó Zoltáné, Arató Lászlóé) Balassához méltó szellemi teljesítmény, eredeti meglátásokkal, néhol kritikus észrevételekkel. A blokk Sándor Iván Balassa-emlékezésével egészül ki.

S ha már Balassa és a prózafordulat: jó kis vitahelyzet alakul ki a fenti szövegek meg Kukorelly Endre irodalomtörténeti koncepciója között. Ez utóbbit Kukorelly Porcelánbolt című gyűjteményes esszé- és kritikakötete alapján Takáts József ismerteti, mielőtt barátságosan, de határozottan vitába száll kritikájában a kötet vonatkozó szövegeivel. Kukorelly szemében Balassa és a prózafordulat nevű kánoncsoport volt az egyik fő oka annak, hogy a magyar neoavantgárdot méltatlanul alulértékelték. A többit Takáts kritikájából lehet elolvasni. Ehhez a szövegcsoporthoz tartozik egyébként Havasréti József honlapunkon olvasható kritikája is a Porcelánboltról. És persze Kukorelly verse, ami meg olyan, hogy nem tudott nem nyitóvers lenni.

Képzőművészeti és kritikai írásokból is jócskán lehet válogatni az extra-hosszú számban. Radnóti Sándor Nádas Péter emlékiratáról, a Világló részletekről írt kritikát. Krasznahorkai László regényéről, a Báró Wenckheim hazatérről ketten, Györffy Miklós és Sipos Balázs írtak, Lapis József Térey összegyűjtött verseiről, Kiss Georgina Peer Krisztián kötetéről közöl bírálatot, Takáts pedig a már említett Kukorelly-kötetről. Árvai Mária Schaár Erzsébetről írt kiváló tanulmányt, a számot a Schaár-anyag fotói illusztrálják. 

(A cikkben a Schaár-képek közül Féner Tamás fotóit használtuk.)