Elment Fogarassy Miklós, néhány héttel 74. születésnapja után, augusztus 14-én. Ezt a szót használom, hogy elment, mert ez illik nyugodt, finom, csöndes jelleméhez – nem meghalt, nem elhunyt, nem itt hagyott bennünket, hanem elment. A Jelenkornak mindvégig munkatársa volt, a lap minden korszakában publikált a folyóirat hasábjain, nem túl sokat, nem túl gyakran, mint ahogy soha sehol nem csordult túl, de a jelenléte érzékelhető és megnyugtató volt, épp az állandósága miatt. Ennek az állandóságnak az aranyfedezete az ízlése volt – a választásainak a szilárdsága, a választott értékei melletti több évtizedes kitartása.

Budapesten született, családjával együtt az ötvenes évek elején kitelepítették, de 1953-tól a győri bencés gimnáziumba járt, ott is érettségizett. 1963-ban szerzett diplomát, az egyetem előtt, alatt és után is könyvtárosként dolgozott, nagyrészt az Országos Széchényi Könyvtárban, néhány éven át az Írószövetségnél, a Bajza utcai épületben működő könyvtárban. A hatvanas-hetvenes évek gyermeke volt, valódi modernista, Tandori Dezsőt tekintette a legnagyobb élő magyar írónak, Mészöly Miklós, Nádas Péter, Tolnai Ottó, Marno János, Lábass Endre, a fiatalabbak közül Balázs Attila számított a legkedvesebb írói, vezérlő csillagai, talán a barátai közé. Vékonyka, füzetszerű könyveket publikált, túl a negyvenen kezdte, elsőként szakmájának megfelelően egy olvasásszociológiai munkát Kamarás Istvánnal, majd a Vermeer-könyvét, a Festőművészet című képről szóló tanulmányát (melyet pár éve, egy másik írásával kiegészítve újra kiadtak), és túl az ötvenen meg a hatvanon, már a rendszerváltás után kardinális irodalmi elemzéseit, a Tandori-kalauzt, a Mészöly Elégiájáról szóló nagyesszéjét. Soha nem volt egyetemi katedrája, nem fogadta be őt látványosan a hivatalos irodalomtudomány, de hasonlíthatatlan kritikai módszerét, a széles tudáson és műveltségen nyugvó, minuciózus szoros olvasást, akár képről, akár szövegről volt szó, utánozni kellene és tanítani lehetne bárhol, bármikor. Kivétel nélkül mindegyik arra a viszonyulásra váró alapozás, üzenet és hagyaték most már a jövő számára, amit ő életében a legjobban és a leghűségesebben gyakorolt: a figyelmességre. Ez a szavakat, mondatokat, a képeken apró részleteket fontoló és elemző figyelem vezette minden irodalmi, képzőművészeti tárgyú munkájában, még a 2009-től itt-ott közreadott önéletrajzi töredékeiben is, amikben mindig pontos, éles és keserű határt szabott a nosztalgiának. Remélem, hogy ezekből a töredékekből, torzószerű reflexiókból össze tud majd állni egy hozzá annyira illő kis könyvecske.

Néhány átmeneti hónapomnak köszönhetően előbb találkoztam vele könyvtárosként, mint kritikusként vagy publikáló műelemzőként. 1986-ban két hétre Pestre küldtek valamilyen könyvtárosi tanfolyamra; ő volt az egyik előadónk. Érdekesen, színesen, lassan, megfontoltan beszélt a könyvről és a könyvtárról. Később, mikor már a Jelenkornál dolgoztam, elhívott magához, hajnali négyig elhúzódó estén ültem vele és feleségével, Radics Viktóriával kőbányai lakásukban, Fanny lányuk csöndesen aludta a csecsemők álmát a szomszéd szobában. Volt, hogy rendre összefutottunk, volt, hogy évekig nem láttam a következő huszonöt évben. De akárhányszor találkoztunk, akár utcán, akár könyvesboltban, akár az ÉS szerkesztőségének kavicsos udvarán, mindig megállt, meghallgatott, visszakérdezett, odafigyelt rám, és a létét, az ott-létét ily módon folyamatosnak érezhettem. Valamikor a kilencvenes évek vége felé a Jelenkorban körkérdést intéztünk kritikusokhoz az előző év könyveiről: úgy emlékszem, az ő válasza volt a legszokatlanabb és a legváratlanabb, a kialakult kánont a leginkább elkerülő a beérkezők közül. Független elme volt, tökéletesen öntörvényű kritikus. Liberális, szabadelvű meggyőződésű ember, a nyolcvanas évek elején írt a legendás Naplóba, de tudomásom szerint nem szakította meg senkivel a kapcsolatát az új rendben csak azért, mert a másik oldalra került. És végül ő nem került semelyik oldalra.

Figyelem, ezt a szót kell használnom újra. A kapcsolatunk a Facebookon elevenedett föl az elmúlt egy-két évben. Apró, rövid, karcolatszerűen komponált bejegyzéseire, melyek ritkaságszámba mentek a hírfolyamban, ha észrevettem, gyakran megnyomtam a „Tetszik” gombot. Amikor idén januárban utoljára találkoztunk, az Egyetemi Könyvtárban, Tolnai Ottó estjén, megköszönte, hogy lájkoltam, és lelkesen újra elmesélte, élőszóban kiegészítette, továbbfűzte az egyik kőbányai tárgyú posztját. Azt hiszem, az önzetlenül figyelmes emberek módján volt nagyon hálás minden iránta tanúsított érdeklődésért. Igazán sajnálom, hogy amíg élt, nem fizettem neki sokkal-sokkal többet azért, amit tőle olyan észrevétlenül könnyen kaptam.