Negyven évvel ezelőtt a párizsi École Normale Supérieure egyik szemináriumi termében sokadmagammal együtt kíváncsian vártam, hogy belépjen az előadó, aki akkor már nagyon híres volt egyetemi körökben, s némileg már azokon túl is. Bolgár emigráns létére mindenki szemében a másodgenerációs strukturalisták egyik vezéralakja volt – jómagam két évvel korábban hazahoztam a Poétika című kis kötetét, amely remek összefoglalása ennek a módszertannak. (S amelyet a későbbiek során le is fordítottam. Jellemző módon részletei – Thomka Beáta jóvoltából – meg is jelentek: a Híd című jugoszláviai magyar folyóiratban, 1982-ben…)

Szóval, belépett egy vékony, bodros hajú srác (nem véletlenül használom ezt a kifejezést: a mellettem ülő német fiú oldalba lökött: „te, hogy ez milyen fiatal”). Harmincnyolc éves volt ekkor, alig másfél évtizede élt Franciaországban. A Poétique folyóirat alapító szerkesztőjeként, az akkor már szintén legendás Gérard Genette-tel együtt testesítették meg azt a szellemi izgalmat, amely a strukturalizmus és főleg a szemiotika hőskorából még átszűrődött a hetvenes évek második felére. Nem könnyű ezt ma megérteni, de ebben az időszakban az irodalomelmélet (és általában mindenfajta elmélet) sokunk számára volt olyan izgalmas, mint maga az „élő” irodalom. (Horribile dictu, néha még izgalmasabb is.) Világos volt, hogy a Poétique köre túl van a „klasszikus” strukturalizmuson éppúgy, mint a Barthes által bevezetett szemiológia iránti naiv lelkesedésen (erre maga a mester mutatott jó példát). De ez a túllépés akkor még nem megtagadást jelentett: mindkét irányzatból megőrizték a tudományosság igényét, lemondva a szcientista illúziókról, de fenntartva azt a hitet, hogy igenis lehet értelmesen beszélni egy olyan komplex képződményről, mint az irodalom. S hogy ez az igény túlmutat önmagán: ha nem is alapozhatja meg a humaniórák területén a „tudományok tudományát” (mint ahogy a nyelvészettől vagy a szemiológiától várták a hatvanas években), valami roppantul fontosat derít fel a társadalmi praxisnak erről a dimenziójáról. Belépett Todorov: elegáns volt, szellemes, ironikus és önironikus; minden szavával azt sugallta: ha követtek bennünket, sok mindenre rá fogtok jönni, bár nem ígérem, hogy mindenre tudom a megoldást. Mintha még az enyhe akcentusa is gondolkodásának racionalitását emelte volna ki. (André Glucksmann egyszer azt mondta neki: „Néha lapos közhelyeket mondasz, amelyek az akcentusod miatt mély gondolatoknak hangzanak”.) Mindenesetre úgy éreztem, hogy ez a fickó éppen arról beszél, ami engem izgat, és pont úgy, ahogy én is szeretnék beszélni. (Barthes előadásaira csak a következő félévben került sor – de hát ő bizonyos értelemben követhetetlen és utánozhatatlan volt. Egy külföldi számára pedig elérhetetlenül francia.)

Azt persze nem tudhattam, hogy ezt az elegáns magabiztosságot, „a dunai paraszt” helyzetéből adódó paradox fölényt másfél évtizedes kemény munkával alapozta meg. Devoirs et Délices – une vie de passeur című beszélgetéskötetében, már hatvanas éveiben járván mondta el, mi minden segítette abban, hogy a kultúrák közötti „révész” szerepét betölthesse a hatvanas évek Párizsában. A szófiai elit értelmiségi családból származó fiatalember, aki a korban a legmagasabb színvonalúnak számító orosz gimnáziumot végezte el, egyetemista korára már beszél angolul, franciául, ért és olvas németül. Amikor a csodának számító ösztöndíjjal megérkezik Párizsba, még botladozó franciasággal közli a Sorbonne dékánjával, hogy irodalomelméletet és stilisztikát akar tanulni. A derék professzor úgy néz rá, mint egy marslakóra, majd közli vele, hogy irodalomelmélet nem létezik: az irodalmat nemzeti és történelmi perspektívából kell tanulmányozni, és a szlavisztika felé kívánja irányítani. Todorov viszont olyan szellemi és teoretikus impulzusokkal – és olyan reményekkel – telten jött el Szófiából, hogy esze ágában sem volt ezt az utat választani. Szerencséje van: egy-két közvetítéssel bekerül Barthes körébe, akár később a másik fiatal bolgár, Julia Kristeva. Ugyanilyen szerencse, hogy Erlich könyve nyomán felismeri: a francia „strukturalisták” természetes elődjeikként tekinthetnének az orosz formalistákra, de talán Jakobsonon kívül gyakorlatilag senkit sem ismernek közülük. Genette segítségével módja nyílik arra, hogy összeállítson egy antológiát a formalisták tanulmányaiból (Théorie de la littérature, Textes des Formalistes russes, 1965), amely nagy visszhangot kelt. Innen már egyenes az út. A Veszedelmes viszonyok elemzésétől a Dekameron „nyelvtanáig”, a „fantasztikus irodalom” kategóriájának kibontásától a prózapoétikai tanulmányokig és a Szimbólumelméletek című nagyszerű kötetig, vagyis a hetvenes évek legvégéig egy nyílegyenesnek látszó tudományos pálya bontakozik ki.

A valóságban persze semmi sem nyílegyenes és problémátlan. Todorovnak arra is módja nyílik a hatvanas években, hogy hosszabb időt töltsön az Egyesült Államokban, ami kimozdítja, saját szavával, a „párizsi provincializmusból”. Éppen a ’68-as események végére érkezik vissza Párizsba, vagyis csak az utórezgések (például a Vincennes-i Egyetem megalakulása) érintik. Ezekben az években formálódik az a politikai nézetrendszer, amely a következő évtizedekben vezérelni fogja. Nem rokonszenvez a jobboldallal, de határozottan elutasítja az ő köreiben sokkal inkább jelen lévő radikális baloldaliságot, ami egyrészt érthető bulgáriai élményei miatt, de sokkal inkább alkati választás. Ahogy a tudományban, úgy a politikában sem kedveli a szélsőségeket. Talán nem véletlen, hogy ennek az évtizednek a végén (sajátos módon jóval Kristeva után) fedezi fel magának Bahtyint és az ő „dialógus-princípiumát”, amelyről hamarosan könyvet is ír. Számomra meglepetés volt az Amerika meghódítása című munkája (1982), amely félreérthetetlenül jelezte az irányváltást egyfajta kulturális antropológia irányába. Ám egyúttal ismerős is volt ez a mű, hiszen a történelmi rejtélyt (hogyan győzhette le a maroknyi európai az elképesztő túlerőben lévő őslakosokat) szemiológiai, vagy már inkább szemiotikai eszközökkel válaszolja meg. Néha visszatér még az irodalom vagy az irodalomtörténet elméleti kérdéseire (Critique de la critique, 1984), de eztán már alapvetően a polgári demokrácia, az individuum és a közösség viszonyának aktuális kérdései foglalkoztatják. Ezeknek a megértése érdekében száll alá a múltba, a leggyakrabban a felvilágosodás korába, hogy rávilágítson annak a gyökereire, amit „demokratikus fundamentalizmusnak” nevez. Ahogy utolsó éveiben mondta önmagáról, „demokratikus centrista” álláspontot képvisel, melynek alapján egyszerre kívánja korlátozni a népfelség elvét és az individuum privilégiumát, miközben egyszerre védelmezi a közjó és a társadalmi igazságosság szempontját, valamint az egyén elidegeníthetetlen jogait.

Bevallom, ezt a Todorovot már csak távolról követtem nyomon. Értettem fordulatának indokait: elege lett az irodalomértelmezés eszköztárának vég nélküli finomításából, foglalkozni akart mindazzal, amire a korábbi elméleti keretek között nem volt lehetősége. Alapvetően még a világképében sem találtam semmi kifogásolni valót. Sok szép könyvet írt még az elmúlt negyedszázadban (például festészettörténeti kérdésekről, Goyáról), amelyek élvezetesek, és amelyekből rengeteget lehet tanulni. Értem azt is, hogy sokat változott a világ 1977 óta. De nem tudom felfogni, hogy hová tűnt az a szellemi izgalom, amelyet az a bodros hajú, szikár fiatalember közvetített a hallgatóságának. A „mindent megérteni, mindent megmagyarázni” képtelen, önironikusan előadott, de letagadhatatlan pátosza.

(Fotó: E. Fougère, VIP Images / Corbis)