Wernitzer Julival az 1980-as évek első felében ismerkedtem meg filozófus, néprajzos fiatalok társaságában. Eszes volt, gyönyörűen vonzó, nőies, határozott. Sok minden érdekelte: az irodalom, sport, táncházmozgalom, politika, nyelvészet, alternatív zene. A debreceni egyetemi kezdet után került Budapestre, szolnoki születésű volt. Az ELTE magyar, népművelés és esztétika szakán szerzett diplomát 1984-ben. Ezt követően egy időre szem elől vesztettem, mivel pályája és magánélete Bécsben folytatódott, ahol 1984-től a bécsi Literaturhaus munkatársa lett. Ezzel párhuzamosan egyetemi oktatói munkát is vállalt a bécsi egyetem Finnugor Intézetében. Innentől kezdve a kortárs irodalom hazai és külföldi megismertetése és az egyetemi oktatás mellett kötelezte el magát egy életre. 1992-től a bécsi Fordító- és Tolmácsintézet magyar irodalmi lektoraként oktatott utolsó erejéig. Emellett meghívott előadóként jelen volt az ELTE Esztétika Tanszékén (1995/96-os, valamint 2004/2005-ös tanév) és a Miskolci Egyetem Német Irodalom Tanszékén (2001/2002).

Újratalálkozásunk már a Petőfi Irodalmi Múzeumban történt, annak részleges átszervezése, s Kortárs Irodalmi Központtal való bővítése idején, 1998-ban. A Magos György által vezetett intézménybe eredményesen integrálta a bécsi Kelet-európai Dokumentációs Részlegben szerzett tapasztalatait, a magyar kortárs irodalom recepciójának gyűjtését, feldolgozását. Az elsősorban német, de francia, angol nyelven is megjelent kritikák, elemzések sajtókivágatainak adatbázisba rendezését, leírását végezte, illetve végeztette a Kortárs Irodalmi Központ megszűnése után a PIM Irodalmi Adattárában is, amely munka egy idő után pénzforrás híján elapadt. A Juli által Bécsből áthozott hatalmas sajtókivágat-gyűjtemény az 1980-as, ’90-es évek magyar irodalmának külföldi befogadástörténetével foglalkozók számára jelentős kutatási felületet képezhetne ma is. Bécsi éveiben került kapcsolatba német Literaturhausokkal, irodalmi fesztiválokkal (Poesiefestival), intézményekkel (pl. Literaturwerkstatt).

2006-tól a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgató-helyetteseként a nemzetközi kapcsolatok, kortárs irodalmi rendezvények szervezése, tudományos projektek bonyolítása képezte hivatalos feladatai nagy részét. Kapcsolatba lépett a lyrikline.org nemzetközi költészeti portállal, ahol a kezdetektől szerepelnek magyar szerzők művei és azok műfordításai, 2002-ben pedig megindította a lap testvéroldalát, a Pimmédiát, mely multimediális felületen tett hozzáférhetővé kortárs magyar szerzők életéhez és munkásságához kapcsolódó tartalmakat idegen nyelven. Vezetésével jött létre együttműködés a Walter Grund által vezetett és európai uniós támogatást elnyerő readme.cc projekttel. A szervezők „decentralizált, demokratikus szövegtér”-ként definiálták azt az internetes felületet, ahol tíz nyelven megjelent irodalom és fordításaik képezhették az olvasók párbeszédének tárgyát. A több évtizedes nemzetközi színtéren való jelenlétét kamatoztatta a PIM programkínálatának bővítésével, egy addig Magyarországon nem létező többnapos nemzetközi irodalmi fesztivál, a Budapest Transzfer megszervezésével. Az általa vezetett munkacsoport dolgozta ki évente azt a tervet, amely erőteljesen épített a nyelvi átlépések, fordítások (verscsempész, verstranszfer) létrehozására, az irodalom tudományközi és művészetközi szerepének, kapcsolatainak bemutatására. Az évente megrendezett fesztivál az irodalmi határterületek párbeszédbe léptetésével, egy-egy tematika – bűn, metamorfózis, urbanizáció – köré rendezésével egyedi kínálatként jelentkezett Budapest kulturális életében, s segítette a PIM kapcsolati hálójának erősítését. Juli mindenbe a legnagyobb komolysággal, szervezőkészséggel, eltökéltséggel fogott, tökéletességre törekedett, s elvárta munkájának értékén nevezését.

Fokozatosan kapcsolódott be az intézmény szorosabban vett muzeológiai tevékenységébe, így kiállítások rendezési/forgatókönyvírói szerepébe. Horváth Csaba irodalomtörténésszel közösen jegyzett „Szindbádtól Jolánig. Álnév és szerep az irodalomban” (2006); a „Minden megvan. Ottlik Géza emlékkiállítása” (2012) Kovács Idával, illetve az „Álmok köntöse. Magyar írók Bécs-élménye” (2010) Török Dalmával közös társkurátori munka emelhető ki elsődlegesen. Kiválóan bánt a szövegekkel, gyorsan szerkesztett, írt, fordított, elméleti szinten foglalkozott a szöveg kiállítási térbe emelésének jelentésével és jelentőségével. Irodalomtörténészi és kritikusi érdeklődésének középpontjában mindvégig a kortárs irodalmi folyamatok álltak: neki köszönhető az egyik első nagyobb lélegzetű értelmező munka Esterházy Péter írásművészetéről (Idézetvilág, avagy Esterházy Péter, a Don Quijote szerzője), mellyel 1991-ben PhD-fokozatot szerzett a Bécsi Egyetemen, amely kötetként 1994-ben jelent meg, és amelyet később a kortárs magyar próza intertextualitás-fókuszú vizsgálatának irányába bővített ki (Dynamische Orte der Intertextualität in der ungarischen Gegenwartsprosa [Az intertextualitás dinamikus helyei a kortárs magyar prózában], Frankfurt, Peter Lang Verlag, 2003). Rendszeresen, többek között a Jelenkorban közölt kritikáiban foglalkozott Balassa Péter, Eörsi István, Földényi F. László, Kertész Imre, Konrád György, Nádas Péter, Pályi András, Parti Nagy Lajos, Sándor Iván, Tandori Dezső, Tar Sándor munkásságával.

Az irodalomtörténész, az oktató, a kritikus, a műfordító, a múzeumi vezetői szerepkörök jól megfértek egymás mellett, ehhez társult családja iránti maximális odaadása, s az utóbbi években újra előtörő régi szenvedélye a vívás iránt. Senior válogatottban vívott, versenyzett, győzött, s ha nem nyert, végtelenül elkeseredett. Majd tíz év óta kezdődő súlyos betegségével ugyanolyan erővel vette fel a harcot, mintha páston szerepelt volna, csak most az ellenfél többszöri legyőzetés után nem adta meg magát. A betegséggel az utolsó pillanatokig sem azonosult, hegyet mászott, kerékpártúrára indult, utazott, írt, főzött, sommelier tanfolyamot végzett. Az elmúlt két évben a Médiatár munkájához igyekezett hozzátenni, Esterházy Péterrel tervezett egy beszélgetést – mindkettőjük felgyógyulásának reményében – a testbe írt élmények kibeszéléséről, a látható és a láthatatlan nyelvi megjeleníthetőségéről. Utolsó interjúját Bereményi Gézával folytatta, ennek publikálását készítette elő. Szó szerint értendő, hogy méltósággal viselte a szenvedést, amelyről a legritkábban beszélt. Az utolsó pillanatokig a remény fénye élt a szemében, amelynek szépségét haláláig megőrizte. A Nádas Péter által megfogalmazott gondolat értelmében, miszerint a boldogság „nem az öröm kiteljesedése vagy a szenvedés tökéletes hiánya, hanem a szeretet beteljesedése”, Juli élete utolsó évtizedében is boldog ember volt, teljes életet élt, szeretetet adott és kapott. Halálával rajtunk, kollégáin, barátain túl a magyar irodalom vesztette el hű harcostársát, követét, képviselőjét.