Egy művészekből álló közösség, egy csoport, egy irányzat az egyéni alkotók számára nem feltétlenül csak orientációt, közös ideológiai nézetekhez vagy formaelvekhez való igazodást jelent, hanem egyúttal jellegzetesen modern tünetként pótolja azt a hiányzó társadalmi közeget, melyben a művész magánya, tevékenységének sajátos individualitása a társadalom peremén vagy éppen ellenében megjelenhet. Ennek analógiájaként az installáció technikája és műfaja, valamint a több alkotásból álló formasorozat egy olyan térbeli és egyúttal teoretikus közeget hoz létre, mely az egyedi, autonóm művet világként veszi körül, megteremtve a tárgy műalkotás-karakterű kontextusát. Az installáció egy adott tér berendezéseként nem egy műre, hanem művek viszonyaira, kölcsönhatására helyezi a hangsúlyt, s különböző anyagok és médiumok felhasználásával készülhet. A műfaj rávilágít a modern szobrászat legfőbb tendenciáira, melyekben a tér egyszerre értelmezhető az ábrázolás tárgyaként és közegeként. A szobor saját létezésének reflexiójaként helyezkedik el abban a térben, melyet egyidejűleg megjelenít. Ez a kétértelműség, melynek tulajdonképpeni feloldási kísérleteként jön létre a mű, a térben való elhatárolódás és folytonosság, diszkontinuitás és kontinuitás térelméleti problémájának jegyében áll. Hisz a szobor minden esetben kiszakít egy szeletet a térből – megtörve a dolgok közegének folytonosságát –, miközben az őt körülvevő, rajta kívüli teret egyidejűleg hatósugarába vonja, fenntartva a megakasztott kontinuitást. A BÁZIS Szobrász Egyesület tagjai csoportként és egyénileg tér, szobor és kép lehetséges viszonylatait mutatják be a kiállítás helyszínén épített installációk, illetve plasztikai formasorozatok révén.

Böszörményi István a Klein-palack és a Möbius-szalag geometriai problémájának alapképletéből kiindulva külső és belső, zárt és nyitott térhelyzetek feszültségének különböző variációjú plasztikai megjelenítésével alkotta meg szoborsorozatait. Kiss Andor az Arts and Crafts művészettörténeti mozgalmára utalva egy konyhai berendezés felépítésével műalkotás és használati tárgy lehetséges átjárhatóságát ábrázolja. Kotormán Norbert életnagyságú figurális plasztikái a letisztult formák lágyan ívelt felületeivel a klasszikus emberábrázoló szobrászatot képviselik. Kuti László az építési anyagokból álló Udvar assemblage-át reprodukálja a kiállítótér közegében. Lukács József Jóka mindkét, egymással összetartozó alkotásán az organikus formák biomorf jellegével egyúttal az anyagszerűséget hangsúlyozza művészet és játék kontextusában. Miklya Gábor Célpont című, az m21 galéria helyszínére készített művének motívumai: a falsík és annak áttörése, az átlőtt felület formavariációja. Nyári Zsolt postai feladóvevények, mint talált tárgyak egymás mellé sorolt „idővonalát” jeleníti meg, illetve a telefonnal készített önarckép, a selfie hétköznapi gesztusaira és problematikájára reflektál képsorozatával. Orosz Klára Platóni testek című plasztikáinak interaktív installációja „időtlen” térgeometriai modellekre utal, Köpetgömb című alkotása pedig egy film vizuális narratívájával kiegészítve az arte povera irányzatát idézi természet és művészet összefüggésében. Palatinus Dóra Átjárók című installációja – mely kétszemélyes sátrakat használ fel – a „hely” fogalmának, a körülzártság, védettség, kiszolgáltatottság, kilátástalanság térbeli-szociológiai aspektusait ábrázolja. Pál Zoltán koncept jellegű installációjának témája a városi tér, melyben egyrészt a „foglalt” fogalmát értelmezi helyekre, tárgyakra, egyénekre, közösségekre vonatkozóan, másrészt a „közmunka” intézményének szobrászi interpretációit formálja meg. Rezsonya Katalin a kollektív és személyes emlékezés lehetséges terét mutatja be plasztikákból és fotónyomatokból álló kompozíciójával. Rigó István falemezekből álló absztrakt konstruktív szerkezetei egymásba illeszkedő térsíkok geometrikus viszonylatait jelenítik meg.