Amikor bölcsészek elképzelik, hogy milyen sztereotípiák élnek a filiszterek fejében a kortárs irodalomról, akkor azt gyanítják, hogy szerintük az általuk olvasott versekben holdvilág meg spleen van, a regények meg eseménytelenek és örökké esik bennük az eső. A Jelenkor decemberi száma ékes bizonyíték arra, hogy ez bizony nem így van.

Kedves Jelenkor-olvasó! Ma kezébe adjuk a bizonyítékot!

Tegyük föl, hogy szembejön Önnel egy alacsony homlokú filiszter, mondjuk belebotlik a kávéházban vagy a söntésnél. Tegyük föl, hogy meglátja a hóna alatt a jellegzetes sárga borítót, amit még ez a múzsátlan alak is felismer. Ezután megköszörüli a torkát, és csak úgy, foghegyről odaveti Önnek, hogy „Na mi az, Ödön – tegyük föl, hogy önt Ödönnek hívják –, már megint valami unalmas és körmönfont bölcsészmarhaságot olvasol?”. Mit tesz Ön ekkor? Zavarba jön? Nem talál szavakat? Dehogy! Illetve, dehogynem! Ön ekkor diadalmas mosollyal arcába kenheti ennek a pimasz fráternek, hogy „Kérem, maga halálosan téved! Hiszen azt a gyerekek is tudják, hogy a Jelenkor decemberi számában a szokásosnál is jóval több izgalommal és kalanddal kedveskedett olvasóinak!” (Esetleg hozzáteheti, hogy olvasóinak és előfizetőinek, hátha ezzel a finom célzással rögtön forintosítható érdeklődést ébreszt oktondi barátunkban.)

Arra az esetre, ha véletlenül úgy találkozik ezzel a felfuvalkodott kötekedővel, hogy történetesen egy sort sem olvasott a decemberi számból – mert tegyük fel, akciós szánkó után lohol a gyereknek, vagy épp leépítették nyugdíjasnak hitt állásából és el van kámpicsorodva így karácsony előtt –, akkor segítünk, és néhány schlagwortban összefoglaljuk, hogy mire érdemes utalni az irodalmi kincseknek ebből a – félre, álszerénység! – dáriusi tárházából.

A decemberi számban van párbaj, méghozzá halálos kimenetelű, Alekszandr Puskin és Georges d’Anthès között. (Mivel a netes médiában szokás figyelmeztetni az ilyesmire, most mi is szólunk: spoiler-veszély! Puskin hal meg a párbajban, nem d’Anthès). A szöveg az utóbbiról szól, akit méltán gyűlöl minden orosz, és akit meglátogat Puskin kései utóda, Viktor Jerofejev is, hogy leköpje a sírját. Szilágyi Mihály fordítói utószavában továbbszövi a történetet, felgöngyölíti a magyar szálat is.

Vannak azután tengeri ütközetek, köztük a nagy lepantói, amikor is sosem látott mennyiségben zabálhattak a Földközi-tenger halacskái emberhúst. Hősünk itt karját veszítette, de túlélte, hogy aztán számos kaland után, a megérdemelt hazatérés előtti pillanatban elrabolja a Dalí Mamí nevű kalóz, aki öt évig tartotta fogva Algírban. A sokat megélt hős neve Don Miguel de Cervantes Saavedra, az ő történetét pedig egy másik, angol hajósé egészíti ki. Ez utóbbi Tobias Smollett hajóorvos (abból a rummal fertőtlenítős-csontfűrészelős fajtából), aki a Don Quijotét angolra fordította, majd meghalt, azután pedig az egészet Lábass Endre tollába mondta.

Ha szűk homlokú filiszterünknek még ez sem elég, akkor feltétlen hivatkozzon Poós Zoltán regényrészletére (melyből kiderül többek között, hogy hogyan járhattak 1848-as honvédek ugyanolyan farmerben, mint amelyet Levi-Strauss dobott piacra húsz évvel később San Fransiscóban) vagy Christian Morgenstern állatos verseire a saját kihalását bejelentő rozmárról és a botránylapot író halról, Havasi Attila fordításában. Ha még mindig csóválja a fejét nyárspolgárunk, akkor nincs mit tenni, álljon elő az aduásszal, Tolnai Ottó nyitóversével. És ha ez sem elég, akkor vegye meg a számot a „Hízósejtek metamorfózisa” kedvéért és olvassa el a Wilhelm Márta professzorasszonnyal készített kiváló beszélgetést.