A novemberi számot kinyitva az első, ami feltűnik, nem szöveg, hanem két fotó. Négy vékonydongájú fiatalember van rajtuk, borzas-szakállas srácok, afféle jóképű bölcsészfiúk nagyjából a hetvenes évek végéről vagy a nyolcvanas évek elejéről. A testtartás, a ruha, a farmer (a „dzsínsz”), a cigi, a zsebre tett kéz: látszik, hogy ők itt a vagányok, ők az újak, mostantól rájuk érdemes figyelni. Lehetnének egy korabeli rockbanda is, csak ehhez talán túl intellektuálisak. A hajuk, a ruhájuk korstílus-uniformis, de látszik, hogy mind másféle: az egyik komoly, a másik elegáns, a harmadik laza, a negyedik pedig valamiért számonkérő tekintettel néz a kamerába. Kijöttek a hóba fotózkodni, de fáznak kicsit, az egyik görnyed, a másik ráfog a kezére, látszik, hogy ezért a néhány percért nem húztak kabátot. Van ez a tél itt, de ők akkor sem fognak fázni, ugyan! A két fotó jól átgondolt koncepcióját (miszerint egyiken arccal a lencsének vannak lefotózva, a másikon pedig a négyből három hátat fordít) sem veszik túl komolyan, pózolnak ugyan, de a fesztelenségük is érződik. Aztán lapozunk egyet, és a következő oldalon ott van a négy srác megint, hülyéskednek ugyanennek a kamerának, láthatóan egy pillanattal az iménti felvételek elkészülte után, hiszen még ugyanaz a cigi ég a hórihorgas fiú kezében. Ez a második két fotó az első kettő parodisztikus függeléke, és – mint a forgatás közben felvett, a mozifilm végén leadott színész-bakik – oldják a két konceptfotó feszültségét. A fényképeket Pinczehelyi Sándor készítette, a komolyakat a Fél korsó hiány című, 1980-as antológiához, a viccesek viszont itt jelennek meg először. A négy srác pedig az antológiában megjelenő négy fiatal költő, Parti Nagy Lajos, Csordás Gábor, Meliorisz Béla és Pálinkás György. Pálinkás volt közülük legöregebb, idén meghalt és eltemették. A szám élén rá emlékezik a négyből két másik „srác”, Parti Nagy és Meliorisz, valamint rajtuk kívül Thomka Beáta és Csuhai István.

Egy kevés híján hatvanéves lapnak már sok halottja, sok emléke van. A Pálinkás-összeállítás után Csorba Győző-blokk következik, aki idén lenne százéves. Csorba mindenkoron első számú költője volt és lesz a Jelenkornak, ennek ellenére az összeállítás (két költő-tanítvány és két elemző) elkerüli a pátosz és a bálványozás veszélyeit. Tóth Krisztina fiatalkori emlékeit idézi fel és levelezésüket közli, Méhes Károly verset írt, Takáts József és Görföl Balázs elemzései pedig, szerencsésen függetlenedve a kultikus alkalomtól, Csorba mai értelmezhetőségét bizonyítják.

Az összeállítások után-mellett még ott van egy szinte teljes Jelenkor-szám is a két sárga borító között. Versekkel, prózákkal, esszével, hat kritikával. Mindebből, csak szűkmarkúan válogatva emelünk ki néhányat. Mohácsi Balázs verse még a két halottnak van ajánlva, de egy Garaczi-verssel azután kiszakadunk az emlékfolyamok sodrásából: csikorgó, kegyetlen humor következik, majd egy Marno-hosszúvers. Azután három prózarészlet: Az egyik Térey János Káli holtak című regényéből, egy fejezet Roberto Bolañónak, ennek az óriási röppályát befutott és túl korán meghalt chilei zseninek a hamarosan magyarul is megjelenő nagyregényéből, a 2666-ból (Kutasy Mercédesz fordításában), végül két epizód Krzysztof Varga immár harmadik, de továbbra is nagyon ironikus és pontos, publicisztikus Magyarország-útikönyvéből (Pálfalvi Lajos fordítása). A novemberi művészettörténeti közlemény érzékeny művészportré és kultúrtörténeti esszé egyszerre, méghozzá személyes hangú memoár keretében. Perneczky Géza írta Schaár Erzsébetről és hajdani kölni kalandjukról.

Pinczehelyi Sándor fotói