Mi előtt áll védtelenül az, aki gyászol? Nevezhetjük felejtésnek, az idő múlásával felgyűlő közönynek, összesűrűsödő agressziónak; nevezhetjük – így mondja a legutóbbi könyv – „történelmi létezésnek”, „totális történelemnek”. Személytelen, rideg, pusztító erő. Emlékezzünk az első könyv leírására az „alacsony, szürke és átlátszatlan” égről, az „ólmos, lomha járású” felhőzetről, ami „hellyel-közzel meg-meghasadozott, itt-ott váratlan rés, fényesebb lyuk is keletkezett egy-egy futó pillanatra benne, s ez olyan volt, mint valami mélység hirtelen sejtelme, amelyből ilyenkor mintha egy sugár vetülne odaföntről rám, egy gyors, fürkész tekintet, egy meghatározhatatlan színű, de mindenesetre kétségkívül világos szem – némiképp egy kissé az orvoséhoz hasonló, aki elébe egykor, még Auschwitzban kerültem.” Ezzel az égbolttal, melynek felhőzete bármikor felhasadozhat és felhasadozik, most már a gyászoló néz szembe. Nem áll közénk az, aki arcát az arctalan arc felé fordította, nem ad testet, nevet a szembenézésnek, nem személyesíti meg többé a tanúságot. Nekünk kellene tanúnak lenni személyként, testként.

Kiválni a semmiből és szembefordulni vele – lehetne ez az írás metaforája, ahogyan ő művelte és ahogyan egzisztenciává tette az irodalmat: kemény, precíz, kíméletlen munkával megformálni egy embert – önmagát –, és megfigyelni, lejegyezni. Szenvedélyes teológus volt (vagy: hontalan-misztikus, ő nevezte így Wittgensteint és Kafkát A nézőben), és ezért is érdekelte annyira a teremtés fogalma, az ex nihilo kérdése. Az iróniával megformált alteregó így tűnődik A végső kocsmában: „…talán maga Sonderberg is csupán kísérlet, próbálkozás az igazi képmás létrejöttéhez vezető úton, mondta Sonderberg; s hogy eszerint, mondta Sonderberg, egyenesen a teremtés gondjaiba nyerünk bepillantást, sőt, mondta Sonderberg, ő, Sonderberg, mint regényíró, szorongva teszi fel a kérdést: nem kötelessége-e részt venni ebben a szakadatlanul folyó munkában”. A nézőben pedig ez áll: „bizonyos pillanatokban mindenki elmondhatja magáról: Krisztus bennem létezik, sőt: Krisztus én vagyok.”

A kádisban mondott ámen szerepe: válaszra hívni a közösséget. Nem is lehet egyedül kádist mondani. Életművének egyik alapkérdése – s misztikus, a szövegek létmódjához tartozó kérdés ez is –, hogy van-e tanúságának, magányos ön-teremtésének közössége, van-e társa, olvasója. Nem tudom, azzá lehettünk-e. Azt tudom, hogy szomjazott a megértésre. És hogy ismerte a zsigeri örömöt, az élvezetet, a tematizálhatatlan hedonizmust – szeretett élni.

Értünk és önmagáért mondott kádisára kádissal felelünk.

(Fotó: Petőfi Irodalmi Múzeum)