Néha nagyon fontos, hogy ki honnan érkezik az irodalomba. Ezt a történetet úgy is olvashatjuk, hogy ötven éve valaki elkezdett gürcölni egy világvégi helyi lapnál, a Pripjaty akkor még nem radioaktív mocsárvidékén, aztán a múlt héten feljutott a csúcsra. Szvetlana Alekszijevics majd’ két évtizedes újságírói munka után lett a tényirodalom profi művelője. A hatvanas évek közepén a Pripjackaja Prauda című lapnál dolgozott, azon a vidéken, ahol később a csernobili katasztrófa utóéletét vizsgálta. Magyarul is olvasható korai műveiben – A háború nem asszonyi dolog, Fiúk cinkkoporsóban – a második világháborús, máig is államvallásnak tekintett partizánmitológiát rombolta, majd az afganisztáni háború társadalmi hatásait próbálta felmérni. Nem lennék meglepve, ha a szovjet újságírók számára megúszhatatlan kényszerű hazudozás elől menekült volna az igazmondás irodalmába. Erre persze csak a rezsim végóráiban volt lehetőség, és még akkor is súlyos konfliktusokat kellett vállalni érte.

Novemberben jelenik meg a legjelentősebb műve, az Elhordott múltjaink (akit érdekel, milyen címet adott neki a szerző, annak ideírom, mert nem árt tudni: Second-hand idő. A vörös ember vége). A könyvben rengeteg interjúalany mondja el a szovjet és a posztszovjet korszakban szerzett tapasztalatait, a helyszín Karabahtól Amerikáig váltakozik. Alekszijevics legnagyobb írói erénye az, hogy nagyon sok szereplőt tud megszólaltatni, hatalmas anyagot gyűjt össze, aztán összeáll a kép a sok hosszabb-rövidebb részletből a nehezen megragadható, átmeneti posztszovjet korról. Aki rendszeresen elérzékenyül a nagy orosz lélektől, hálát rebeg Alekszijevicsnek, amiért szóhoz juttatja az alárendelteket, a sok üldözött és megkínzott embert, mégis inkább arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a hóhérok sem maradnak ki a vörös ember történetéből. Nehogy az oroszok kizárólag áldozatnak érezzék magukat azért, mert a rengeteg leigázott népnek okozott nyomorúságból nekik is jutott. Engem nem hat meg, ha a gyarmatosító magát sem kíméli (sosem felejtem el, milyen fájdalmas képet vágott Jelcin, amikor azon búsongott, milyen sok katonatiszt esett áldozatul a sztálinizmusnak – mintha a németek az SA-t gyászolnák).

A 2000-es évek elején Václav Havel és Czesław Miłosz is lobbizott azért, hogy a szovjet háborús íróból fehérorosz ellenzékivé vált Vaszil Bikau kapja a Nobel-díjat. Az író halála után a kiváló költőtől, Rihor Baradulintól várták sokan az áttörést. Végül az oroszul író Szvetlana Alekszijevics váltotta valóra a reményeket, aki nem olyan könnyen illeszthető be ebbe a sorba. Apja orosz, anyja ukrán, így nem volt kitől megtanulnia magas szinten a fehérorosz nyelvet, felnőtt korában pedig nem pótolta a hiányt. A könyvei azonban a műfaji sajátosságokból adódóan is orosz nyelvűek, hisz ezen a nyelven gyűjti az anyagot az egész Kelet-Európát bejáró szerző. Bár elítéli a moszkvai birodalmi törekvéseket, az Orosz Föderációval folytatott együttműködést tartja az egyetlen reális stratégiának. Nem része, inkább szövetségese a fehérorosz etnonemzeti projekt mellett elkötelezett posztkolonialista szellemi elitnek. Mivel a kapcsolatuk korrekt, az ellenzék legjelesebb képviselői is nagy örömmel fogadták ezt az elismerést.

(Fotó: nol.hu / Elke We Tzig)