A második világháború „ezer sötétségéből” (Paul Celan), az erkölcsi, politikai és nyelvi romokon megszületett Német Szövetségi Köztársaság, amely immár huszonöt éve magában foglalja Kelet-Németországot is, elsősorban kivételes szellemi teljesítmény. Vannak néhányan, nem sokan, akik e szellemi teljesítmény arculatát jól érzékelhetően formálták. A néhány napja 87 évesen Lübeckben elhunyt Günter Grass egészen biztosan e kevesek közé tartozott.

Több volt ő, mint az elmúlt évtizedek legjelentősebb német prózaírója, aki műveivel olyan távoli kultúrák nagy elbeszélői számára is példát jelentett, mint Gabriel García Márquez, Salman Rushdie vagy John Irving. Regényei, mindenekelőtt a korszakos bemutatkozó regény, az 1959-ben megjelent A bádogdob a lehető legtermékenyebben volt képes provokálni a háború utáni német társadalom tabuit: egyszerűen nem vett róluk tudomást. Az emlékezés, a szexualitás, a blaszfémia, a rettenet és a szenvedés tabujáról. A groteszk lázadó, az élesszemű, elviselhetetlen kritikus, Oskar Matzerath, aki az elbeszélés jelen idejében egy elmegyógyintézet ápolók által folyamatosan megfigyelt lakója, és csupán arra vágyik, hogy senki ne léphessen a közelébe, ikonikus figurájává vált az elfojtásokkal való szembesülés kényszerének. A regény úgy képes felismertetni az olvasóval e kényszert, hogy közben kerül minden erőszakosságot, mindent, ami a népnevelésre, az intés, a figyelmeztetés felfelé mutató ujjára emlékeztetne. Grass nem tesz mást, mint elfogulatlanul, élvezettel mesél. Kultúrát teremt. A Thomas Mann-i örökségből kiinduló átironizált mítoszt alkot, mégpedig érvényesen. Kiderül, hogy a tabuk fonák oldalán, a kiválasztott társadalmon kívüli perspektíva alkalmas arra, hogy megmutassa az elnémult, múltjával szemben fanatikus közönyre berendezkedett társadalomnak: van és kell, hogy legyen a németeknek elmesélhető közös történetük.

Legjobb művei, a Kutyaévek, A hal és A hagymahántás közben mind újabb nagyszerű változatait nyújtják e közös történetnek. Hogy ez mit jelent, azt alighanem éppen mi, a rendszerváltás kudarcát végigélő magyarok értékelhetjük a leginkább. Grass Martin Walserrel és Hans Magnus Enzensbergerrel együtt alapítója és formálója volt a Gruppe 47-nek, amelynek rendezvényei, felolvasásai és vitái évtizedeken keresztül a német szellemi és politikai élet legbefolyásosabb fórumaként működtek. Olyasféle képzelet- és tudáskoncentráció jött itt létre, amilyenre Goethe és Schiller Weimarja óta nem volt példa a német történelemben. Nem túlzás azt állítani, hogy ez a fórum tanította meg az országot vitatkozni, ez a fórum mutatta meg, milyen lehet egy meritokratikus demokrácia arculata, amelyben elismert szerepük van a szellemi tekintélyeknek. Hogy a társadalom egészére kiterjedő tanulási folyamat sikeres lehetett, abban Grassnak felbecsülhetetlen szerepe volt. Így aztán Németország sok tekintetben ma is a Gruppe 47 által felhalmozott szellemi tőkéből él, ebből meríti ideáljait, amelyek ma már Európa jobbik énjének eszményei is.

A Gruppe 47 köréből indult a politikus Grass pályafutása is, akinek a teljesítménye nem kevésbé nagyszabású, mint az íróé, de sokkal vitatottabb. Amint 2013-ban kiadott levelezésük bizonyítja, Grass volt Willy Brandt, a Szövetségi Köztársaság első szociáldemokrata kancellárjának egyik legbensőbb szellemi partnere, aki maga is szorgalmazta az akkori kommunista országokkal, a Szovjetunióval, Lengyelországgal és az NDK-val kötendő szerződések aláírását. Ezek a szerződések kétségtelenül meghatározták azokat a kereteket, amelyek közt az NSZK 1989-ig létezett.

Grass nyilvános megszólalásaiban sokszor emlékeztette nemzedéktársait és az idősebbeket, hogy felelősek azért, amit 1933 és 1945 között tettek. Ennek jegyében személyes konfliktusokat is vállalt például Kurt Georg Kiesingerrel, aki a náci párt egykori tagjaként az 1966 és 1969 között fennálló nagykoalíció kereszténydemokrata kancellárja volt, vagy a hasonló múltú Karl Schillerrel, aki szociáldemokrata képviselőként ugyanezen időszakban a pénzügyminiszteri széket birtokolta. Az évtizedeken át tartó hallgatás miatt keltett megütközést 2006-ban, hogy Grass a szégyenérzetére hivatkozva csupán ekkor tárta a közvélemény elé, hogy 16 évesen maga is a Waffen-SS soraiban harcolt.

1999-ben, a Nobel-díj átvételének idején Grass azt kérdezte magától és hallgatóságától, vajon mi az, ami az írókat, az irodalmat szemlátomást veszélyessé teheti a hatalom szemében. A kérdés sokak fülében ma már egy letűnt kor visszhangja lehet, egy letűnt Közép- és Kelet-Európáé. Egy olyan, egyáltalán nem dicsőséges korszaké – de hát hol vannak a történelemben dicsőséges korszakok? –, amelyben szellem és hatalom még tudott, kénytelen volt tudni egymásról. Ez a korszak elmúlt. A szellem, az irodalom nem éli jó évadát, ami nálunk, ebben az eltékozolt országban – hogy a korszak egy másik, szerencsére még köztünk élő kivételes szerzőjétől idézzek – különösen fájdalmas. Günter Grass halála így sajnos szimbolikus esemény. Életműve viszont bátorító példa. Kultúrát a legreménytelenebb feltételek között is lehet teremteni. Csak képzelet és tehetség kell hozzá.

(A kép forrása: guardian.com)