Előbb az Európa Könyvkiadó angol részlegének vezetőjeként könyveket ajánlott fordításra, szabad idejében pedig a Hamlet hatásmechanizmusát vizsgálta. Az utóbbi vezette el a poétika és a pszichológia kapcsolatának, az „irodalmi kifejezésformák lélektanának” tanulmányozásához, és elszegődött az Akadémia Irodalomtörténeti Intézetébe. Az intézet népszerű folyóiratában, a Kritikában megjelent írásaival lett maga is népszerű. Az 1960-as, 1970-es évek fordulóján szinte minden arannyá változott, amihez nyúlt; meghökkentő és ugyanakkor könnyen átlátható elemzési szempontokat és technikákat kínált, amelyek révén merőben új megvilágításba kerültek József Attila „komplex” képei, és fény derült a népdalok és a slágerszövegek hatásának titkaira is. Minthogy a mű struktúrájának és hatásának összefüggésére összpontosított, kézenfekvő volt a strukturalista módszerek iránti nyitás, aminek egyik látványos dokumentuma az 1971-es kétkötetes szöveggyűjtemény, melyet ő válogatott a legnevesebb strukturalista szerzők műveiből. Meg is bélyegezték érte a hetvenes évek elejének fagyosabb politikai klímájában.

Ekkor fordult érdeklődése az értékszociológia felé, s a versek és regénybefejezések szerkezete után és helyett immár a társadalmi csoportok értékpreferenciáit kezdte vizsgálni, s áttette székhelyét a Szociológiai Intézetbe, ahol előbb egy csoportot vezetett, később az egész intézetet. Sem stílusán, sem elemzési technikáján nem változtatott, csak a tárgyköre lett más: a társadalmi együttélés rejtett és nyílt anomáliái, kedvenc kifejezésével a „társadalom csapdái”, persze általában is, meg kis honunkban is. Egyik kedvenc témája a magyar társadalom infantilizálódása volt. Újabb írásai épp olyan népszerűséget szereztek neki, mint a korábbiak. 1980 áprilisában a Fiatal Művészek Klubjában megrendezett tanácskozásra, ahol a hetvenes évek kultúráját vették szigorú kritika alá a harmincas-negyvenes éveikben levő előadók, a korábbi évjáratokból egyedül Hankiss Elemér kapott meghívót. Részletes leírást adott arról, hogy milyen strukturális és tudati akadályok emelkednek egy új, nem patriarchális viszonyokon alapuló közösség kialakulása elé.

A nyolcvanas évek végén ismét témát váltott: a kiutat, illetve szerényebben fogalmazva a gyógymódot kereste közös bajainkra. A rendszerváltás korlátait is hamar felismerte, mindenekelőtt a politikai pártok totális hatalomra törekvő látásmódját ostorozta. Bár közfunkciót is vállalt, a Magyar Televízió elnöke lett, ez nem tartott sokáig, s legemlékezetesebb szereplése az volt, ahogy a nyilvánosság előtt felvette a kesztyűt a sanda politikai támadásokkal szemben. A kilencvenes években újabb fordulat következett pályáján, immár a filozófiai antropológia nagy kérdései kezdték el foglalkoztatni. Úgy látta, az európai civilizáció ismét válsággal küzd, revideálni kell azt az elképzelést, hogy az ember a világ közepe, célja, értelme. De továbbra is kitartott amellett, hogy az egyetemes kérdésekhez is csak konkrét jelenségek elemzésén keresztül lehet és érdemes eljutni.

Nem szokványos pálya az övé. A vele készült interjúkban nemegyszer érezte szükségesnek, hogy mentegetőzzön ismételt váltásai, szaktudományos „állhatatlanságai” miatt. Talán több volt benne a kíváncsiság, mint a türelem, jobban érdekelte a problémák felvetése, mint a lehetséges válaszok megalapozása. De éppen a nyitottsága, a szellemi gettók elutasítása, a társadalmi párbeszéd szüntelen szorgalmazása avatta őt életünk kivételes értelmiségi szereplőjévé.

Fotó: Reviczky Zsolt – nol.hu