„A hagyományosnak mondott koncertszituáció a 19. század találmánya: nézőtéren a közönség (vagyis a közönségesek), színpadon a művészek (vagyis a különlegesek), pisszenés nélküli zenehallgatás (kivéve a legmeghittebb pianissimóban előcsomagolt csörgős zacskós cukorkát szopogató nénit), végül taps (vagy paradicsom), rituális meghajlás, majd büfé, illetve ruhatár” – ezzel vezeti be Sándor László szerzői estjének ajánlóját. A fentiekben körvonalazott koncertszituáció sokak szerint elavult, noha a nagyobb koncerttermek ma is ezt a hagyományt őrzik. Ugyanakkor ma igényként merül fel az egészen más szabályok szerint működő zenehallgatási helyzetek kitalálása, melyben tudatosulhat hallgató és fellépő egyenrangúsága: „a zenealkotás és az alkotott zene meghallgatása valójában az alkotó és a hallgató együttgondolkodása”.

Az ajánlóból kiderül: a szerzői est jóval hosszabb első félideje a hagyományos értelemben vett koncertszituáció szabályai szerint alakul, „annyi finomítással, hogy »közönség« helyett hallgatóság lesz jelen: a szerző megosztja szóbeli és hangokban testet öltő gondolatait, érzéseit, életfelfogását mindazokkal, akik szívesen vesznek részt ebben az együttgondolkodásban”. A sokkal rövidebb második félidőben ugyanakkor egy teljesen más és sajátos, mondhatni szokatlan zenehallgatási szituáció születik meg: „inkább rítus, mint előadás, inkább istentisztelet, mint koncert, noha egyik megjelölés sem stimmel tökéletesen” – ígéri a zeneszerző.

A szerzői est a FUGA Asztromuzsika sorozatának újabb eseménye.

(Fotó: Kégl András / Forrás: FUGA)