Az Apám üzent című regény főbb kérdései mentén zajlott a szerző, Grecsó Krisztián és Mohácsi Balázs, a Bertók-pódium házigazdája közötti beszélgetés, ennélfogva szó esett a családról, a transzgenerációs emlékezetről és az autofikcióról is. Az utóbbi terhelt fogalmat Mohácsi már a beszélgetés elején igyekezett feloldani, meglátása szerint Grecsó új regénye önéletrajzi ihletésű mű, de korántsem önéletrajz. A szerző is hasonlóan látta, ezért is alkalmazza a regényében Eriket mint alteregót, akivel figuraként lehet gazdálkodni, aki nem takarja a nagyobb képet, így eggyel háttrébb lépve teret lehet adni az apa perspektívájának.

A beszélgetés egészén végigvonult az a kérdés, hogy ki lehet-e törni a faluból. Ha ki is lehet, Ignácnak, az apának nem sikerült. Generációkkal korábban a falu szerkezete sokkal feszesebb volt, az elmozdulás lehetősége jóval csekélyebb. Az író megfogalmazása szerint az, aki elfogadta e szűk világ törvényeit, biztonságban érezhette magát, a falu a világ közepét jelentette az ott élő számára. Ám aki egyszer elment, és megtapasztalta a városi életet, ha vissza is jött, már nem találta a helyét benne. A szerző arról mesélt, hogy a legapróbb részletekig szabályozott világban is voltak szökésvonalak. Juszti mama lázadása, útkeresése például az írás volt. Öt gyermek mellett számtalan verset és két regényt írt, melyeket sosem publikált: „hivatalosan ez titok volt. Tudják, ez úgy van, hogy a titok nem azt jelenti, hogy nem tudjuk, hanem hogy tudjuk, hogy titok” – mondta Grecsó, aki ezután az apa, Ignác sikertelen kitörési kísérletéről beszélt. Ignác egy társával rivalizált, a tét az volt, hogy melyikük jobb szavaló. Eleinte csak az volt a kérdés, hogy ki szaval több esküvőn, ballagáson, a valós megmérettetést aztán a szavalóversenyek jelentették, amelyek bizonyos fordulóit már a tévé is közvetítette, ez pedig a maga idejében pillanatok alatt hihetetlen elismertséget szerezhetett a szavalóknak. A tizenöt évnyi versengés végén míg a vetélytárs megnyerte a szavalóverseny országos döntőjét, az apa megsemmisült.

A szerző felidézte a könyv budapesti bemutatóját, ahol egy, a közönség számára ismeretlen úr olvasott fel egy ehhez kapcsolódó részletet a regényből, majd miután kiment, a közönség megtudhatta, hogy az apa fiatalkorának valóságos vetélytársát hallotta. Grecsó elmesélte, hogy a könyvbemutatón ezután azt kérdezték tőle, megviselő volt-e számára a felolvasás – értve ezt úgy, hogy a színpadon egy alternatív világban állhatott volna akár az ő, szavalóverseny döntőjében győztes édesapja is. A szerző szerint ez valóban lehetett volna fájó élmény, ő inkább katarzist élt át, hisz mégiscsak az ő regényéből olvasott fel az egykori vetélytárs. A szerző továbbá azt is kifejtette, hogy szülei és nagyszülei kitörései bár sikertelenek voltak, nem lehet ezeket bukástörténetként jellemezni. A nagymama és az apa a felemelkedés legnehezebb és legkevésbé látványos részét járták ki: ösvényt tapostak a „dzsungel” legmélyén, amin a gyerekek (a szerző és öccse) már végig tudtak sétálni. A nagymama és az apa megmutatta, hogy a falun túl van egy másik világ, amely nem jobb vagy rosszabb, de belakható. „Milyen dolog ezek után azt mondani, hogy ők elbuktak?”

Mohácsi kérdésként azt is felvetette, hogy el lehet-e „spoilerezni” a könyvet. A beszélgetés során arra jutottak, hogy ezt a körkörös szerkezet, illetve a felborult időrend nem igazán teszi lehetővé. Esetleg egy-egy történetről lehet beszélni (ahogyan ez történt is), de a regény olvasás nélkül ilyen formában nem bemutatható, nem lehet elkotyogni a cselekményt.

A regény és valós történetek világából kilépve a beszélgetőpartnerek az írás folyamatát is tárgyalták. Grecsó szerint autofiktív családregényt írni nagyjából olyan, mint felkotorni az állóvizet. Kutatása során lehetősége volt a Hadtörténeti Intézet adatbázisát összevetni a családi mitológiával. Olyan eltérésekre lelt, amelyek nyomán felvetődött benne a kérdés, hogy hazug volt-e a nagyapja. Ugyanis a nagyapa saját háborús története eltért attól, amely a dokumentumok alapján kirajzolódott. Ha az író gyerekként a nagyapját kérdezte az átélt borzalmakról és a hadifogságról, akkor mindig ugyanazt a történetet hallotta. A történet a házra gyűjtött pénzről, és e pénz olyan szintű elértéktelenedéséről szólt, hogy végül csak néhány apróságot tudtak venni belőle. A dokumentumokból azonban kiderült, hogy a nagyapa nem lehetett a faluban az általa elmesélt történet idején, éppen azokra az évekre esett hadifogsága. Az író hosszas vívódás után jött rá, nagyapja azért állt elő mindig ezzel a kölcsönzött történettel, hogy az elmesélhetetlent helyettesítse. Nem hazugságról, hanem sokkal mélyebbre temetett, feltárhatatlan traumáról volt szó. Ennek felismerése vezetett a nagyszülő megértéséhez.

Hasonló felismerés kapcsolódik az édesapához is, aki átvette a fia behívólevelét, mégpedig annak ellenére, hogy előzetesen megbeszélték, nem fogja. Ez azért volt lényeges, mert mire a levelet újra kiküldték volna, a szerzőt már felvehették volna a bölcsészkarra, így elkerüli a sorozást. Az apa viszont átvette a levelet, és a fiú – ahogy egyébként maga az apa sem – nem értette, miért. A könyv írása során viszont feloldódott ez az évtizedek óta megválaszolatlan kérdés. A családfát böngészve kirajzolódott egy transzgenerációs minta: általánosságban az elsőszülött fiúkat sorozták be, de Grecsó dédapja, a fiatalabb fiú átvállalta a bátyja katonai szolgálatát. Az idősebb fiú leszármazottjait nem sorozták be, a fiatalabb fivért, a fiát és az unokáját viszont igen. Közvetlenül vagy közvetetten mind a katonaságba haltak bele. Ekkor értette meg az író, hogy édesapja azért vette át a levelet, mert a benne élő, generációkon átívelő tapasztalat szerint „ez a Grecsók sorsa”.

Ennek a belátása vezetett el a megértés és a megbocsátás felé. Az est zárógondolata az egyén helyéről szólt a család láncolatában. Grecsó szerint téves, ha önmagunkra a lánc végpontjaként tekintünk. Ha képesek vagyunk önmagunkat e sorban csupán egyetlen szemnek tekinteni, akkor közelebb kerülünk ahhoz, hogy megértsük az egészet, mégpedig azáltal, hogy annak megismerésére törekszünk, az egyes láncszemek mit üzennek számunkra.