Elment egy nagy mesélő. A perui Mario Vargas Llosa a hatvanas években, a latin-amerikai irodalom nagy áttörésének idején vált ismertté, nem sokkal azután, hogy Borges és Cortázar műveivel az addig perifériaként kezelt földrész helyet kért magának az európai olvasói köztudatban. Vargas Llosa azokban a boomnak nevezett években jelentkezett regényeivel és elbeszéléseivel, amikor a Száz év magány varázslatos világa meghódította az európai olvasókat. Neve irodalmon kívüli életének egy epizódja (egy félrelépése után García Márquez vigasztalgatta a feleségét, amire egy jól irányzott jobbegyenes tett pontot), valamint a kolumbiai író iránti művészi lelkesedéséből fakadó doktori disszertációja révén is összeforrott a boom másik nagyságáéval. Útjaik azután elváltak, politikai okok miatt is, hiszen García Márquez mindvégig meggyőződéses baloldali maradt, Vargas Llosa viszont a Szovjetunió csehszlovákiai intervenciója és a másként gondolkodó kubai költő, Padilla bebörtönzése után szakított a következetesen marxista latin-amerikai baloldallal.

Ami Vargas Llosa írói világát illeti, Latin-Amerika „csodás valójának” bemutatása helyett Flaubert objektív, szenvedélymentes írói alapállását követi, és bár Faulkner írói világa rá is hat, szereplői belső rezzenéseinek és motivációinak bemutatása helyett fontosabb szerepet kapnak műveiben a külső, nemegyszer egy-egy embercsoporton együttesen érvényesülő befolyások, így a puszta leírásnál szívesebben boncolgatja a társadalmi felszín alatt ható erőket. Írói kibontakozásának másik meghatározó élménye az annyira lebecsült lovagregény. Szerencséjére a katalán Joanot Martorell Tirant lo Blanc című regénye került véletlenül a kezébe, és onnan tanulta a regényeit jellemző többszintű megjelenítést, a totális ábrázolásra való törekvést.

Első sikeres regénye, a limai katonaiskola belső világát bemutató A város és a kutyák után, amellyel berobbant az irodalmi köztudatba, ez a többsíkú ábrázolással való kísérletezés érvényesül műveiben. A Zöld Palota bonyolult, több évtizeden átívelő történetének a különböző idősíkokban játszódó, látszólag szeszélyesen, mégis szinte mérnöki pontossággal egymás mellé illesztett epizódjai komoly figyelmet követelnek az olvasótól, akárcsak a Négy óra a Catedralban bonyolult mondatai, amelyekbe sokszor négy-öt idősík történéseit is belesűríti az író. Az előbbi regény az őserdő határán, a 20. századig többé-kevésbé eljutó Santa Maria de Nieva városában és egy őserdő mélyén vegetáló megkövült településen, Piurában játszódik, felfedve a perui fejlődés és politika mindennapjainak feszítő gondjait. Hasonlóan politikai indíttatású a Négy óra a Catedralban, amely azzal a megállapítással indul, hogy Peru „elcseszte a sorsát”. Ez bontakozik ki abból a hosszú beszélgetésből, amelyet egy levitézlett újságíró folytat gazdag apja egykori sofőrjével egy lepusztult kocsmában.

Vargas Llosa későbbi regényeiben elhagyja a kísérletező, bonyolult struktúrákat, és Peru határain kívülre is tekintve sodró elbeszélőkedvvel – Balzac és Tolsztoj példáját követve – mutatja be hazája, majd tágabb kört vonva a latin-amerikai földrész, olykor Európa és a világ más részeinek történelmét, politikai viszonyait. Így születik meg 1981-ben a Háború a világ végén, amelyben a Brazília északi részén kirobbant vallási indíttatású felkelés szinte eposzi történetét írja meg majd ezer oldalon, a társadalomból kivonult fanatikus hívők és a reguláris katonaság küzdelmének hátterében felvázolva azokat a bonyolult erőket és politikai szándékokat, amelyek ehhez a felkeléshez vezettek.

Ennek és más történelmi-politikai tematikájú regényeinek megszületése idején Vargas Llosa még hitet tesz amellett, hogy az írónak végtelen komolysággal kell a témáihoz közelítenie. Ez a latin-amerikai irodalom boom előtti hagyományaihoz kapcsolódó felfogás – amelyet Julio Cortázar korszakos Sántaiskola című regényének egy-egy humoros epizódjával már igyekezett kikezdeni – azután módosul Vargas Llosánál. A Pantaleón és a hölgyvendégekkel már megjelenik a pikareszk elem a műveiben. A perui hadsereg egy tisztje azt a megbízatást kapja, hogy a katonák harci kedvének fokozása érdekében szervezze meg a tábori bordélyházakat, amit Pantaleón a parancs szigorúságának megfelelő lelkiismeretességgel végez el, egészen a kiszemelt kéjhölgyek alkalmasságának személyes kipróbálásáig. Hasonlóan könnyed hangvételű a Júlia néni és a tollnok című regénye, amelyben az ifjúkori énje és idősebb nagynénje között szövődő szerelmi kapcsolat történetét a Latin-Amerikában divatos, bombasztikus tévéregények epizódjaival váltakozva írja meg, ezáltal olyan szerkezetet létrehozva, amely megfelel a szerkesztettség iránti igényének (hiszen az általa kedvelt lovagregényekkel, még a Tirant lo Blanckal is a szerkezet hiánya volt a legfőbb gondja), ugyanakkor kielégíti a könnyed befogadhatóság iránti igényeket is. Érett korszakához érve egyre olvasmányosabbá válnak a regényei, amelyekben a páros és páratlan fejezetekben két különböző idősíkban és helyszínen játszódó történetet mesél el. Ilyen A beszélő, ahol Firenze kifinomult világa, és az őserdőben élő macsiguenga törzs szórványait végigjáró, a civilizációból kiszakadt egykori egyetemi társ mitikus történetei váltakoznak, vagy az Édenkert a sarkon túl, amelyben két sors fonódik össze: Flora Tristan, akit férje megpróbált megölni egy pisztolylövéssel, a nők sorsáért küzd a 19. század derekán Franciaországban, míg unokája, Paul Gauguin az 1890-es évek végén Tahitin találja meg éltető közegét az ott élő nők tiszta, előítélet-mentes világában.

A hazájával sokáig meghasonlottságban élő Vargas Llosa életének nagyobb részét külföldön töltötte, egy ideig Franciaországban majd Madridban lakott, és bár többször is vissza-visszatért szülőföldjére, mert mindig megkísértette a politikai szereplés vágya, ám csalódottan újra meg újra önkéntes száműzetésbe vonult, s csak most, nem sokkal a halála után tért vissza – immár végérvényesen – Peruba.

(A kép forrása: Librarius)