Őszi április. Télbe hajló áprilisi napjainkban nem nehéz ráhangolódni Rakovszky Zsuzsa őszi szonettjeire. A februári számban megkezdett versciklus újabb darabjaiban megcsodálhatjuk a költő talán legelemibb kettős tapasztalatának felszínre törését: azt, hogy a múlt múlhatatlannak bizonyul és hogy minden elmúlik. Különös az a természetesség, ahogyan a hétköznapi élményekbe egyszer csak betör a rendkívüli, miközben a vers szövege belesimul a formába. „(…) S hirtelen / mintha a fiatalság ősze lenne, / mindaz a sejtelem és rejtelem // ami akkor, zúdult most is szívemre / s féltem, megroppan, mert nem vagy velem, / az őszi kozmosz súlyától az elme” ‒ hogy most csak az első szonett zárlatát idézzem. Ha egy Ady-vers megjelent, megálltak a villamosok, mondta Réz Pál, és bár Pécsen például már nem közlekedik villamos, és máshol sem fog leállni az élet, de legalább mi álljunk meg, mert tényleg ritka tünemény Rakovszky Zsuzsa költészete.

A múlt megidézését végzi el Balogh Robert négyoldalas, áradó hosszúverse, amelynek közvetlen referenciája a pécsi belvárosi Jókai tér, de amint a vers beszélője viccesen félreolvassa, Jó aki térnek, úgy a valóságos tér is különös, látomásszerű átváltozáson esik át, átdereng rajta a múlt. Nemcsak az eltűnt hentesüzletek, kozmetikák, festékkereskedések elevenednek meg, hanem az itt átvonuló vagy kávézgató költők, írók is, köztük Tolnai Ottó, aki a vers megjelenésére már kilépett a földi térből ‒ ijesztő hirtelenséggel képes a távoli múlt végleges múlttá válni. (Már itt szeretném felhívni az olvasó figyelmét, hogy májusi számunkban összeállítással emlékezünk a legkáprázatosabb magyar költőre, Tolnai Ottóra.) Szelíd szépség, finom megrendültség hatja át Domján Gábor szívszorongató versét, amely az elhunyt fiúnak állít újabb emléket. G. István László Holt nyelv című verse amolyan fordított orfeuszi gesztussal az őt éltető feleségnek zeng ódát: „Az, hogy élek, neked köszönhető, s ezt / megköszönni nem lehet, közös fiunkkal / tölthetem be a teret, amit mindennap / jelenléteddel bélelsz”. Egészen más, ironikus hangvételben szól a szerelemről Nagy Dániel verse: Vers, amiben nem fogunk szavakat találni a szerelemre. És bár a szerelemre valóban nem, arra igenis, ahogy a szerelemre áhítozik az ember. S hogy a heves szerelmi vágyakozás hogyan szelídülhet szép ábránddá a költői átformálás révén, arra Soproni András fordítói műhelyesszéjében találhatunk nagyon érdekes példát: Lermontov Heine egyik versét fordítja le, vagyis inkább formálja a saját képére. A versrovat még a megzabolázhatatlan képzeletű Vörös István verciklusából közöl három filozofikus darabot, Wittgenstein Észrevételek című munkájának parafrázisait, Észre nem vételek címmel.

Neandervölgyiek és Homo sapiensek. Azt hiszem, egyszerre tanúskodik az író fogyhatatlan munkakedvéről és a 20. századi magyar történelem kimeríthetetlenségéről, hogy Darvasi László tovább írja tavaly megjelent 1700 oldalas regényét, a Neandervölgyieket. A számban nemcsak újabb részlet olvasható a folytatásból (a kiindulópont 1957, az alakok a regény főbb szereplői, a helyzet a forradalom utáni időszak forgataga), hanem könyvbemutató beszélgetés és nagyszabású kritika is. A népszerű történész, Sz. Bíró Zoltán tavaly év végén a szegedi Grand Caféban kérdezte a szerzőt a csaknem tíz évig írt opusról, és a közönség szenvedélyes kérdéseivel tarkított társalgásban nagyon sok minden szóba kerül: Darvasi regényeinek közeledése a 16. századtól a 20-ikig, az ösztönző irodalmi példák, a 300 szereplőt mozgató kompozíció áttekinthetősége, a történelmi változásokhoz igazodó nyelvhasználat, a mesterek és pályatársak beemelése a regénybe, a szövegben maradt hibák, vagy éppenséggel a századot meghatározó erőszak („maga a 20. század egy hatalmas, brutális, alig túlélhető ütés” ‒ mondja a beszélgetés egy pontján a szerző). Pikáns módon a Neandervölgyiek kritikusa, Mikola Gyöngyi is jelen volt a beszélgetésen, sőt, még felolvasni is beugrott a rekedt írót kisegítendő. Az olvasónak is sokat segít a kritikus, fontos értelmezési javaslatokat fogalmaz meg, kiemelve a regény néhány központi szereplőjét és motívumát. Különösen érdekes az eddigi recepcióban olykor értetlenkedéssel kezelt címről tett meglátás: a neandervölgyiek szimbóluma „kifejezi a rendkívül ellentmondásos viszonyt saját magunkhoz, melyben benne foglaltatik az elmaradottság, a primitivizmus, az elkövetett történelmi bűnök miatti kétségbeesés, de időnként az önmagunk meghaladásának képessége fölött érzett csodálat is”.

Ami fikció és valóság viszonyát illeti: a beszélgetés során Darvasi megemlíti, hogy a hitelesség érdekében a regény egy pontján az egyik képzeletbeli szereplőjét odateszi a Magyarországra valóban ellátogató Thomas Mann mellé ‒ és az egyik ilyen budapesti látogatásnak most egy különleges dokumentumát is megismerheti a Jelenkor olvasója. Merthogy Bánfi Tamás és Kocsis Dorottya közreadja Thomas Mann eddig ismeretlen levelét, amelyet 1914-ben, első budapesti látogatása után írt Kosztolányi Dezsőnek (a szövegközléshez kapcsolódó kommentár pedig áttekinti Mann magyarországi látogatásainak és Kosztolányival kialakított kezdetben szívélyes, végül elhidegüléshez vezető kapcsolatának történetét).

A határon túl. Úgy hozta a sors (vagy a szerkesztői rendezés?), hogy a lapszám három további prózája egyaránt külföldön játszódik. Péntek Orsolya regényrészlete délen, Rómában, ahol egy nyári nap tényleg megállnak a villamosok, még ha nem is egy nagy költő új verseinek megjelenése, hanem sztrájk miatt. A városban kószáló-csavargó énelbeszélő így véletlenszerűen kapaszkodik fel egy-egy váratlanul mégis feltűnő járműre, hogy aztán teljes magányban, egyúttal lobogó eksztázisban barangolja be Rómát. Járjon bár villákban, katakombákban, mauzóleumokban vagy galériákban, mindenhez sistergően érzéki viszony fűzi. Dús, sűrű, elragadtatott próza, dicshimnusz az örök városhoz.

A tavaly komoly figyelmet keltő, önéletrajzi ihletettségű debütáló regény, a Várni a 29-esre szerzője, Görcsi Péter új regényen dolgozik. A kék füzet főszereplője egy mindenből kiábrándult sikeres vállalkozó, aki korunk válságjelenségein lamentálva különös nyomozást folytat: igyekszik felderíteni egyetemista szerelmének jelenlegi életét, és ehhez Paul Auster New York-trilógiájából merít ihletet. Úgy sejthetjük, hogy az alighanem Ausztriában játszódó történet nemcsak keserű látlelet napjainkról és nem is csupán krimi, hanem furfangos módon közelít a metafizikus detektívregény műfajához. Ehhez képest Berta Ádám mintha a minimalizmus örökségéhez fordulna. Bécsbe vetődött ötvenes férfi főszereplőjének életválságáról, kapcsolati kísérleteiről, hétköznapi kis árulásairól és csalásairól szinte eszköztelenül, megkapó visszafogottsággal számol be az elbeszélés.

Mérlegen. A kritikarovatban két inkább szigorú és két nagyon elismerő írás olvasható. Modor Bálint Görcsi Péter említett első regényéről ír, dicsérve a benne megfogalmazódó generációs tapasztalatokat, az emigráció megjelenítését, a szerkezetet, s kifogásolva a férfi főszereplő látásmódját és a regény beszédhelyzetét. Érdekes módon a kritikus szerint a regény valójában nem is autofikció: ez az állítás is jelzi, hogy az utóbbi időben óriási figyelmet kiváltó műfaji kategória tartogat még tisztáznivalót. Kiss Georgina Láng Orsolya verseskötetét elemzi, és amellett, hogy nagyra értékeli egyes megoldásait, kétségeket fogalmaz meg a kötet koherenciájával kapcsolatban. A fiatal szerzőket recenzáló fiatal recenzeseket biztosan nem lehet nemzedéki részrehajlással és elfogultsággal vádolni.

Elsőre meglepőnek tűnhet, hogy régi színháztudósunk és színházi kritikusunk, P. Müller Péter recenzálja Rényi András grandiózus, 800 oldalas Rembrandt-monográfiáját, ám a helyzet rögtön érthetővé válik, mihelyst felidézzük Rényi alapvetését: „Rembrandtban két teljes értékű géniusz lakott egyszerre: a festőé-rajzolóé egyfelől, a drámaíróé-színházrendezőé másfelől”. Radnai Dániel Szabolcs roppant körültekintő kritikában méltatja Császtvay Tünde különleges, kettős Mikszáth Kálmán-biográfiáját, amely egyfelől Jókai Mór tükrében, másfelől önmagában vizsgálja Mikszáth élet- és karrierútját: a recenzens értékelése szerint a Mikszáth-kutatásnak évtizedek óta épp erre a munkára volt szüksége.

Hogy a kritikák nem maradnak feltétlenül visszhang nélkül, azt szerencsésen példázza szerkesztőtársam, Fenyő Dániel Szkárosi Endre memoárjáról két hónapja megjelent recenziója, amely a pályatárs Tábor Ádámot késztette hozzászólásra és a tragikus körülmények között elhunyt Szkárosiról adott kisportré felvázolására. Ritkán jelentkezünk „A Jelenkor postájából” rovattal ‒ és csak biztatni tudom a türelmes olvasót, aki eljutott a lapszámajánlóm végére, hogy ne habozzon megosztani a szerkesztőséggel a folyóiratunkról alkotott véleményét, benyomásait. A lap az olvasóinak készül.