Németh Gábor írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

 

 

 

„Az én szemem száraz. Nézni akarok vele.”
(Petri György)

 

A házban, ahol momentán még élek, tartok egy ártatlanul hamvas teniszlabdát a régi szép időkből, amikor az úgynevezett sportszergyártók még nem cserélték le a labdákat neonsárgára, hanem egy darabig még meghagyták őket tompa rímnek az alapvonalak mészfehérjére.

Hamvas, pontatlanul fehérnek nevezhető labda, épp olyan pontatlanul fehér, mint a havasi gyopár szirma, el is lehetne időzni ezen, Tolnai Ottó emlékére, mi több, a minden tekintetben szépen alakuló gyászolási és utánzási verseny szabályainak megfelelően, Tolnaira emlékező és az övéire emlékeztető verssorokba tördelni a jogos feltételezést, hogy a hamvas teniszlabdát valójában havasi gyopárból varrják, gyopárok szirmából varrogatják vak, albán öregasszonyok, hogy azok simogatják hibátlanná a teniszlabda felületét a hatóságok által lezárt, használaton kívül helyezett albán pékségek sötétjében, hogy végül csak a gummirozott (sic!) sebhely egyszerű arabeszkje maradjon meg rajta mementónak, mint egy ismeretlen nyelv megfejtetlen írásjegye. A tenisz mint nem kispolgári és nem arisztokratikus életforma Újvidéken, idézem Tolnait direkt pontatlansággal, mintha szándékos hibát szőnék az imaszőnyegbe, iszlám vagy ebben a szövegkörnyezetben inkább bosnyák útmutatás szerint.

 

„Palics: tenisz és tó”

Első utam egy zöld teniszpályán át vezetett hozzá, azon közelítettem meg, egy pillanatra sem feladva a szemkontaktust az alapvonalon fekvő fehér doggal, noha fehér dogok nem léteznek Tolnai szerint, csak és kizárólag ezen a képen, amit éppen néztem, azaz Bojan Bem festményén, ami a Virág utca 3 nappalijának vörös falán lógott, isteni módon elhelyezve – ehhez hasonlatosan isteni módon kizárólag a velencei Guggenheim valamelyik, ám az anekdotában közelebbről meg nem jelölt falán lóg egy meg nem nevezett festmény, legalábbis Marija, Bojan Bem felesége ezt állította, miközben a mester, maga Bojan, egy kék, a Virág utcai ház kertjében kifeszített szárítózsinórra hívta fel a figyelmet, a saját képének háttal állva.

A hamvas teniszlabdát, amit állítólag, maga Tolnai állította, maga Tolnai használt „fogódzónak”,

„Különben nekem is van itthon egy szűzi teniszlabdám; olykor szükségét érzem, hogy megszorítsam, megmarkoljam, hogy meggyőződjek: a tisztaság, az ártatlanság is objektiválódhat, akár kagylók gyöngye, kihordható. Nem akarok semmit e labdával, még csak játszani sem, csupán hamvas keménységét, tiszta minőségét kívánom. Van, amikor viszont egyetlen fogódzómnak nevezem…”

pontosabban annak szeriális testvérét, jómagam – micsoda szó! Mintha volna a jóságot honnan megítélni! – „sosem is” érintettem meg, mintha Erdély ki nem mondott, csak sejthető, kisilabizálható, indirekt intését fogadtam volna meg a kézzelfoghatóról alkotható fogalom tekintetében. Ellentétben a labda kivérzett, fölhasított másával, ami az Istenhegyi úti pályán a hálótartó oszlopból kimeredő csavartól védte a térfelet túl szűk ívben cserélőket, akik ennek ellenére, bár tudatában voltak az elővigyázatosságnak, mégis, mintha csak torreádorok lennének – „Légy derékban hajlékony” –, vörös selyem hiányával tüntető derekuk hirtelen, természetellenes hajlításával kerülték ki, feleslegesen és ügyetlen szépséggel homorítva, a már eleve elkerült veszélyt.

Az igazság kedvéért, ha én voltam ez a valaki, mindeközben nem mulasztotta(m) el a fölhasított, vízihulla-szürkére ázott labda holttestének megérintését, valamiféle halottas rituálé groteszk elrajzolásaként, noha az érintés érzete a tisztelettel és szánalommal keveredő undorhoz volt hasonlatos, és végső elemzésben, attól tartok, az egész tudattalanból vezérelt processzus az egykori szerb faluban hagyott, szűziesen fehér labda ártatlanságának megőrzését szolgálta.

 

Ezerkilencszáznyolcvanháromban,

azért írom betűvel, hogy még régebbnek tűnjön, vakító, fehér fény öntötte el a Vörösmarty teret, amelynek névadójával kapcsolatban Tolnai, mint később, azaz a Pilinszky az IN MEMORIAM CELAN-t készül meg-nemírni című hosszúverséből kiderült, Schöpflint tartotta idézni érdemesnek, aki szerint A szavak minduntalan el akarnak szabadulni a gondolataitól (mármint Vörösmartyéitől), eltávolodnak tőle, majd visszaesnek bele, hogy azután a Shelley-t elemző Horváth Jánostól idézze Petőfit, konkrétan azt az amúgy kész szakasznak tűnő négy sort, amelyik Horváth szerint „egyenest a szándékolt töredékhagyás benyomását teszi”:

„Emlékezet! Te összetört
Hajónk egy deszkaszála,
Mit a hullám s a szél viszálya
A tengerpartra vet…”

Szavam ne feledd, nehéz nem észrevenni, mi több, nem-megírni az észrevételt, amelyet a „hullám” szó ez alkalomból hirtelen (fel)támadt jelentésével, azaz jelenésével kapcsolatban tettem, a Byron által éppen a (egy) tengerparton elégetett Shelley csodával határos módon épen maradt szívéről már nem is beszélve, mely, azok után, hogy a Frankenstein szerzőjének íróasztalán pihent ezüst szelencében, végül Mary hamvaival együtt, Bournemouth-ban lelt végső nyugalomra, noha maga a test, pontosabban, ami maradt Shelley-ből, azaz Shelley úgynevezett földi maradványai a St Peter’s Church-től több ezer kilométer távolságra, a római Nem-Katolikus Temetőben porladnak tovább, ha és amennyiben ez még – a továbbporladás – egyáltalán lehetséges.

1983-ban tehát a Vörösmarty teret, mint egy, a Föld sorsát pár évtized múlva kétségtelenül megpecsételő klímaváltozásra idejekorán figyelmeztető előérzet – pusztító, fehéren izzó fény borította, és ott, az izzó fényben a Fórum Kiadó úgynevezett sátra körül, érthetetlenül izgatott embergyűrű lüktetett, olyannyira, hogy egy pillanatra el is felejtkeztem róla, valójában mit is árulnak a könyvheteken, mert a sok lüktető, izgatott hát a boncasztalt kitakarta, mintha

 

Tulp tanár anatómiája

avantgarde happeninggé változott volna, az embergyűrű valamilyen hedonisztikus mészárlást, euforisztikus tobzódást, hektikus trancsírozást takarna jótékonyan, annak a felismerését, hogy a Συμπόσιον résztvevői megrészegültek a friss hulla édeskés bűzétől, és keresnek valamit, amit ereklyeként, talán a nap izzó fényével gyorseljárásban kiszárítva, valahogy mégiscsak hazalophatnának.

Mi tagadás, kedvet kaptam a részvételhez, és közéjük furakodtam, hogy szembesüljek a nyilvánvaló tévedéssel, természetesen könyvek hevertek az asztalon, nem a nyers hús véres cafatjai, könyvhét lévén, nem is volt ebben semmi csodálatos, csodálatos csak egy volt, mégpedig Bojan Bem fehér dogja, amint a zöld teniszpályán pihen, Virág utca 3, ez állt fölötte a címlapon, meg Tolnai Ottó számomra akkor még semmit sem jelentő neve, bár a következő pillanatban, mintha csak varázsütésre, mégiscsak elkezdett jelenteni valamit, mintha azt jelentette volna, Szezám, tárulj!, semmi mást nem akartam, mint azt a könyvet, és a pszichedelikus sejtés miatt, hogy valójában csak az az egyetlen példány van belőle, amit éppen látok, senkire és semmire nem tekintő, sem istent, sem embert nem ismerő – „Az ember keze – melyben Krleža még mindig a majom szőrös mancsát látja! – állandóan valamiért, valami céllal nyúl, meg akar szerezni valamit. Az emberi gesztus – még a ceruzán, hangszeren is – alapjába véve: ragadozói…” – mozdulattal megkaparintottam a könyvet. Szomjúhozónak a hó.  Ott helyben, mohón föltéptem, és mint egy kannibál, falni kezdtem Valéryt, pontosabban a mondatait, amelyeket minden kétséget kizáróan hozzám intézett Tolnai vargabetűivel:

„Írói munkám kizárólag abban áll, hogy olyan jegyzeteket és töredékeket veszek (szó szerint) munkába, amiket a világon mindennel kapcsolatban már leírtam, történetem minden szakaszában. Egy témát kidolgozni számomra abban áll, hogy már létező részleteket csoportosítok egy később választott vagy sugallt téma köré. Anyagként semmi mást nem fogadok el, csak a körülmények által adott részleteket, amelyek maguktól jönnek, ha jönnek, és annyit érnek, amennyit érnek.

A témát éppoly lényegtelennek érzem az irodalmi műben, mint egy opera szövegét – amelyet a hallgató általában nem ért – és amely amúgy is csak puszta jelzés.”

 

És nem tudtam többé

a fehér dogtól szabadulni. Annyira nem, hogy később kölcsönvettem, annyi tisztességgel, hogy a zöldet már nem loptam hozzá Bojan Bem képéről, a teniszpálya zöldjét, azt lecseréltem, lecseréltem a wimbledoni füvet vörös, római salakra, római salakot hordtam fel egy másik könyvben egy hegyi szálló pályájára, hogy a fehér dog az alapvonal ezúttal mésszel húzott csíkját vigyázza, de ügyelve, hogy a vörös salak hibátlan maradjon, hogy ne vezessenek a kutya őrhelyéhez lábnyomok.

De még ez sem volt elég.

Újabb húsz év múltán az albinó Anubis a Jelenkorban találtatott, az egykor szőröstül-bőröstül szerb, majd svábtalanított faluba képzelt elmegyógyintézet parkjában, ahová viszont kétségtelenül Antonioni Nagyításából loptam a felnégyelt vörös sivatagot Tolnaitól  – „Nyári teniszpályák végtelen sora, már-már vörös sivataga. (Mintha máris jelezni szeretnénk Antonioni közelségét, bár most inkább a Margitszigetre gondoltam. És hát a kanizsai téglagyár kemencéire, salakhegyeire – bátyám ott dolgozik, ajánlani kellene nekik, csináljanak teniszpályákat, hiszen egyszer úgyis fürdővárossá kell lennie Kanizsának…) Hengerelés, simítási munkálatok, locsolás, csíkozás stb.” –, hogy a fehér dog aztán, immár egy újabb regény terén kívül, széttépés által, a szerző halálát okozza. Az persze már tényleg, ahogy mondani szokás, hab a tortán, hogy ebben a lapszámban (Jelenkor, 2024. július-augusztus) a fehér dogot éppen Tolnai Pécsi prózája követi, amely „egy Manfred Mittermayer írta Thomas Bernhard-életrajzból vett mondattal zárul, ideje idemásolnom (kiemelés tőlem, ng): Semmit sem szabad egészében adni, darabokra kell tépni.”

Ki tudja, mi tartozik ide, eleve minden idetartozik, de az mindenképpen és feltételek nélkül, hogy Bazsányi Sándor, e szövegkörnyezetben teniszpartneri minőségében, még a gyanútlan idők szavára hallgatva, egykor megajándékozott a fenti képpel, persze mit sem tudva arról, hogy valójában mit jelent, mi több, mit fog jelenteni számomra.

 

CODA

„Az egyik sarokban kuporogva – véresen, lisztesen – a változatok gipszre 17. darabját mondom egészen halkan:

hol már a dokk
a márványpárkány
a teniszpázsiton fehér dog
gipsz hó liszt
árnya fekete dög
boldog voltál ott
boldog
bolyhos labdával szádban itt
a cserépporon fekete dog
korom szén grafit
árnya fehér dög
hol már a dokk
a márványpárkány
melyről az utolsó dolgoktól
abrosznyi zsebkendőinkkel búcsúztunk

A fekete kutya – nagy csörrenés, még több vér – beleugrik a fehér kutyát ábrázoló képbe.”

 

Post Scriptum: Nem fakadt ki.